Yossarian mindenre elszánta magát, de persze halálra volt rémülve. Joseph Heller legendás bombázótisztje ettől még persze nem volt sem hős, sem valami toporzékoló anyámasszony katonája. Hogy a klasszikus filmes adaptáció elején mégis utóbbit éreztük, azt már Mike Nichols rendező és stábja, nem pedig a szerző számlájára kellett írni.
Kétségtelen, Alan Arkin mindent megtett, és az 1970-es mű végére egész szerethetővé is vált, de közel sem annyira, mint Christopher Abbott a Hulu idei minisorozatában. Aki remekül egyesíti magában a különböző Yossarian-arcokat: hol kétségbe esett, máskor szarkazmusával szinte gyilkolni tud. Ahogy pedig a történet halad előre, rájön: hiába minden elszánás, a bevetések számának emelkedése nem fog szűnni, és a II. világháború vége előtt biztosan nem tud leszerelni. Végül a regényben csak elhatározza magát, és nem hajlandó többet repülni. Merthogy az már a teljes kapituláció lenne – döbben rá.
Nos, a sorozatban ez nem teljesen így néz ki. Illetve, pontosabb lenne az, hogy teljesen más irányt vesz az abszurd történet. Ennyi legyen is elég erről, szpojlerezni nyilván nem fogunk, a sorozat magyarul nézhető az HBO GO kínálatában.
Ahogy az 1970-es film is, amiben Arkin mellett olyan sztárok vonultak fel, mint Art Garfunkel, Anthony Perkins, Jon Voight vagy épp Orson Welles. Nicholsnak viszont jobban állt a négy évvel korábbi pszichológiai drámázás a Nem félünk a farkastól című filmmel, míg a regényadaptáció nem mindig tudott ugyanolyan humoros és egyben letaglózó maradni. Igaz, a színészi játékok elsőrangúak voltak, ahogy a cselekmény felépítésére sem lehetett panasz.
A Luke Davies és David Michôd nevéhez köthető szériának viszont épp az az előnye, hogy végletekig felerősíti az abszurditást, nevetni így bőven van alkalmunk mind a hat rész során. És jóval erősebb a drámai vonulat is, aminek részben dramaturgiai okai vannak: az epizódformátum lehetővé tesz jó pár katartikus zárlatot.
Ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül például a történet egyik kulcsjelenete mellett, ami egyszerre jeleníti meg a háborús bürokrácia abszurditását, az esztelen öldöklést és annak lélekre gyakorolt hatását. Tanulságos, hogy az 1961-es kötet és adaptációi ezt mennyire másként mutatják meg nekünk. A regénynek csak a vége felé olvassuk, amint a mindenféle körültekintés nélkül repkedő McWatt telibe trafálja Kid Sampsont, akit a csapás egyszerűen kettéfűrészel – a lábai pár pillanatig még állnak, majd a vízbe roskadnak. „Kinn a parton minden pokol elszabadult. Cramer nővér előtűnt a semmiből, és Yossarian mellének dőlve hisztérikusan zokogott. (…) Másik karjával Duckett nővért támogatta, aki szintén ráborulva zokogott és remegett. A parton mindenki üvöltözött és futkosott; a férfiak asszony módra viselkedtek” – olvassuk Papp Zoltán fordításában, ami egyébként abszolút rendben van, leszámítva például a Snowden lefordítását Hódenre egyetlen poén kedvéért. (Amit sokan ötletesnek tartanak, de azért mégis csak elég suta ez így.)
Az őrület elszabadulása jól mutatja a történtek súlyosságát, amivel McWatt már nem is tud megbirkózni, és inkább a hegyeknek repül. A sorozatban ehhez képest mindenki marad a helyén, és a vízből vagy partról figyeli megrendülve a pilóta drámáját. A filmben egy fokkal rosszabb a helyzet, ott méla közönnyel szemlélik az eseményeket, miközben a regénybeli abszurd párbeszédet átveszik arról, hogy a jegyzőkönyv szerint Daneeka Doki is a gépen tartózkodik, ezzel javítva papíron a helyzetét. Aggódnak hát érte, miközben ő többször is jelzi a parton, hogy de hát nincs a levegőben. A sorozatba viszont becsempésztek egy nagyon helleres, drámai szálat McWatt és Yossarian vitájáról: az egyik fiú, aki folyamatosan aggódik, a másik, aki mindent boldogan, a maga természetességével fogad. Miközben a végén mindannyian meghalunk, nem igaz?
George Clooney és rendezőtársai, illetve a széria írói szinte a végéig jól kapták el A 22-es csapdája filozófiáját: az abszurd rendszer bedarál, ereszteni úgysem fog, így aki nem száll szembe, annak marad a beletörődés. Kitörni még úgy lehet, ha valaki maga is elfogadja a szürreális játékszabályokat, sőt, maga kezdi alakítani azokat. Ilyen az élelmezésért felelős Milo Minderbinder, aki érdekes módon az eredeti filmváltozatban volt semlegesebb, vagy inkább ellenszenves figura, míg az újban szeretnivaló, az irháját leleményességével mentő cimbora.
A különféle, apró módosítások mind izgalmas képet mutatnak arról, hogyan is értelmezzük a háborúellenes szatírát és annak feláldozható fiataljait, keménykezű vezetőit. Cathcart például 70-ben vígjátékibb, tömzsi alakként jelent meg Martin Balsam megformálásában. És tisztában volt vele, hogy a bevetések számának folyamatos emelése haragot szül, kínjában mégis meglépte mindegyre. A sorozat Cathcartját Kyle Chandler alakítja: rendíthetetlen kolosszus, persze a maga visszafogott szellemi képességeivel. De nem rágja magát az elégedetlenségen, sőt, úgy emeli ötvenre-hatvanra a bevetések számát, mintha ennél jobb dolgot elképzelni sem tudna. Abszurdabb? Hogyne. És álságosabb, kiszámíthatatlanabb, megközelíthetetlenebb. A 22-es csapdáját ma mintha jóval pesszimistábban, talán az eredeti szellemiségének megfelelőbbek olvasnánk. Igaz, kicsit annál is kiábrándultabban – látva a már említett zárlatot. A háborús őrület tényleg maga alá temet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/29. számában jelent meg, 2019. július 19-én.
