
Végre! Annyiszor kellett már mentegetnünk színészeinket, amikor valami újabb felejthető magyar filmben képviseltették magukat. Ráfogva mindent a jellegtelen forgatókönyvre, amibe még ők sem tudtak életet lehelni, hiába tettek ki magukért az első perctől a kilencvenedikig. De lehetett hibás a koncepciótlan rendező, a semmire sem elég költségvetés, a történetmesélésnél is fontosabb promóciós szándék, esetleg az innen-onnan összeollózott sablonok felbukkanása.
A Patthelyzet című új magyar thrillernél viszont végre nem ez a helyzet. Amit Szűcs Dóra filmjében a szereplők majdhogynem egytől egyig leművelnek, az még talán egy Barátok közt-epizódban vagy egykori Gálvölgyi Show-adásban is kínos lenne.
Nem mintha a sztori ne lenne feledhető, a „váratlan” fordulatok az első perctől kiszámíthatóak. Egy bankrablós történetet kapunk, ahol a látszólag egyértelmű helyzet teljesen zavarossá válik, titkos kapcsolatokra derül fény, mindenki szembe- és összekerül mindenkivel, főleg persze önmagával. Amerikai B-kategóriás akciófilmekben százszor láthattunk hasonlót, ami persze nem jelenti, hogy százegyedszer ne kötne le minket bő 70 percre. Bosszankodunk a gyermeteg fordulatokon, a valóságidegen háttértörténeteken és a semmitmondó tanulságon, de azért tisztességgel végigüljük, várva a végkimenetelt. A kilencvenes évek szörnyűbbnél szörnyűbb délutáni légimentős-rendőrkutyás sorozatain szocializálódva már nem lehet megtörni bennünket az olcsó sablonmotivációkkal és az egydimenziós karakterekkel.
Hanem amit ebben a filmben Kálloy Molnár Péteren kívül az összes színész csinál, az teljesen megmagyarázhatatlan. És sajnos húzzák magukkal szegény Kálloyt is. Na, csak találtunk most is valakit, akit lehet sajnálni a végeredményért!
A folyamatos ripacskodást látva el is bizonytalanodunk: egy idő után mintha inkább néznénk valami ötletesnek szánt bankreklámot, mint egy játékfilmet. Esetleg egy gyenge Barátok közt-paródiával van dolgunk? Kezdve Kádár L. Gellérttel, akit szépfiús fenyegetőzése („mindent tudok rólad!”) után egyenesen várhat a Berényi Kft. valamelyik vezetői széke. Aztán berobban a piti bűnöző (Szabó Máté), aki a bisztrótulajdonos-bűnöző Bartha Zsolt valamelyik balek szárnysegédje lehetne. Szabó megnézte az összes amerikai akciófilmet, és nagyon lelkesen próbálkozik, hogy hol kegyetlen banditának, máskor jófejkedő rosszfiúnak tűnjön.
De nem eszik forrón a kását, az akcióhoz az inkább mulya pincérnek, mintsem hidegvérű biztonsági őrnek beillő Szalay Bencének is lesz egy-két szava. Szalay végképp szétesik a szerepben, miután egyszerre kellene lennie keménykötésű fegyveresnek, sértett szerelmesnek, titokzatos machinátornak és félénk mamakedvencének. Szerencséjére viszont rendre megmenti Szabó Erika a bármiféle valódi érzelmet mellőző játékával, amit látva kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy még Barátok közt-Tildaként is jobban teljesített.
Szomorú ez, mert ebből a történetből ki lehetett volna hozni egy kellemesen középszerű thrillert is. Itt tényleg minden a színészeken múlt. És ők ki is tettek azért, hogy a végeredmény mégis csak megfeküdje a gyomrunkat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.