Egy Párizs utcáit bejáró kéz, ami útnak indul, hogy felkutassa saját elveszett testét? Kellően bizarr sztorinak tűnik annak ellenére is, hogy tudjuk, komoly irodalmi alapműről van szó, Guillaume Laurant-tól jelent meg 2006-ban a Happy Hand, aminek címe még a Keresem a testemet-nél is viccesebbnek hat. Rögtön asszociálnánk is az Addams Family-béli segítő kézre, ami ugyanúgy az ujjain rója a kilométereket, akárcsak az új francia animációs film egyik főszereplője. Amit rosszul tennénk, mert itt jóval súlyosabb történetről van szó, és a filmet látva legyűrhetjük szkepszisünket is: egyáltalán nem hat nevetségesként a csetlő-botló testrész látványa.
A Cannes-ban is díjazott Keresem a testemet novemberben került fel a Netflixre, hazai mozibemutatóról egyelőre nincs hír, szemben a szintén a szolgáltatón bemutatott Az írrel, vagy a cikkünkben később emlegetett Házassági történettel. Ami nem túl örömteli, miután Jérémy Clapin filmje megérdemelné, hogy minél többen lássák itthon is. Ráadásul nincs is olyan nehéz dolgunk vele, mint a másik két, maratoni hosszúságú művel. Legalábbis ami a játékidőt illeti: a Keresem a testemet 81 perces, tehát közel háromszor végignézhetjük, míg Martin Scorsese epikus gengsztersztorija egyszer lemegy. Viszont jóval inkább megfeküdheti a gyomrunkat, pedig még csak nem is megy keletre a nehéz emberi sorsok megmutatása érdekében, mint az utóbbi évek nagy animációs remekei (Teheráni tabuk, A kenyérkereső, Kabul fecskéi).
A Clapin-film Párizsban játszódik, főszereplője pedig egy fiatal férfi, akinek viszont így sem megy a legjobban sora. Naofel fiatalon elveszti szüleit, egyedül próbál boldogulni a nagyvárosban, de ételkiszállítóként, másokkal egy szállásra szorulva ez persze nem a legkönnyebb. Aztán kaputelefonon keresztül megismer egy nőt, teljesen beleszeret, és mindent meg is tesz érte, hogy jobban megismerje, közel kerüljön hozzá. A film így nagyrészt szerelmi történet, elsősorban pedig a vágyakozásé, az ellenállhatatlan késztetésé, hogy a másikkal az élet végre több, jobb lehet. Mindezt gyönyörű zenei aláfestéssel, ami Dan Levy munkája, de a stáb egyéb tagjai is jeleskednek e téren. A háttérmunkálatokat összefogó Fursy Teyssier például Les Discrets név alatt készít olyan finom hangulatú zenét, amibe teljesen bele lehet feledkezni.
A levágott kéz nemcsak valamiféle morbid történetszál következtében jelenik meg, fontos metaforáját jelenti ez is az érintésnek és érintkezésnek, egyáltalán a világ bátortalan kitapogatásának. Tarthatja a kéz a mikrofont is, ami rögzíti a környezet minden hangját, vagy leüthetik az ujjak a zongora billentyűit, a test és lélek minden finomságát összegyűjtve előállítva már új dallamokat. Gyerekként türelmetlenül, reményteljesen pörgetjük a földgömböt, majd már kérges tenyérrel esünk újra a fának fűrészzakatolás közepette. Pillanatok, amelyek nem is tudatosulnak bennünk, tapasztalatok, amik ott motoszkálnak bennünk éveken át, időtlenné merevülve, mintha nem is a saját testünkkel tettünk volna mindent ugyanúgy, ahogy az aktuális pillanatban éppen tesszük. A Keresem a testemet ennek bemutatásához fel is borítja az időrendet, múlt és jelen keveredik egy sajátos rend szerint. Felismerjük egyáltalán azokat a szép pillanatokat, ahova évekkel később is szeretnénk visszatérni? Meg tudjuk mélységében érteni, hogy abban a jövőben, amire vágyakozunk, a mostani jelent fogjuk siratni? A Keresem a testemet a hiány filmje is, azé, amit már nem lehet betölteni, hiába érezzük úgy álmainkban, hogy ami elveszett, az akadálymentesen visszailleszthető lenne.
A hiány filmje a Házassági történet is, az elején rögtön megmutatva egy kapcsolat szép pillanatait, az egymás iránt érzett elköteleződés erejét, ami a végére mindig úgy foszlik semmivé, mintha soha nem is lett volna. Noah Baumbach drámáját ugyan hasonlítják Woody Allen-éihez is, de még inkább eszünkbe juthat Ingmar Bergman és mondjuk a Jelenetek egy házasságból, amit konkrétan meg is idéz egy bekeretezett cikk erejéig a Házassági történet. Scarlett Johansson és Adam Driver párosa valóban beillene a svéd mester egy filmjébe, olyan félő óvatossággal kímélnék egymást a válás elején, majd szakad fel belőlük egyre jobban és durvábban a harag, a sértettség. Vagy mintha csak a Nader és Simin szintén patthelyzetbe került párját látnánk: az iráni Asghar Farhadi hősei közül is egyik ment, másik maradt volna, míg végül már csak hallgatták, ahogy mások megvitatják az életüket és mindazt, amit felróhatnak egymásnak.
– A büntetőügyvédek a legjobbat feltételezik rossz emberekről, a válóperes ügyvédek pedig a legrosszabbat jó emberekről – halljuk a szakma gyakorlójától azt, ami persze nem róható fel kizárólag az ügyvédeknek, vaskos részük van benne az elidegenedett feleknek. Akik ilyenkor persze mindig hinnék is, nem is, hogy a másik fél valóban olyan engesztelhetetlen dühvel van irántuk, mint az a benyújtott keresetből és az ügyvédi elmondásból tűnik. Aztán persze csak egyértelművé válik, hogy legyenek bármilyen manipulatívak a jog erre szakosodott emberei, azért maguktól nem tudják kitalálni és kiforgatni mindazt, amit ketten éltek át, bármiféle tanú jelenléte nélkül.
Baumbach filmjében szembesülhetünk azzal, ahogy elvész minden méltóság, és kiömlő sérelmeinkkel bár a másik felet próbáljuk megsemmisíteni, de visszacsap az egész, maga alá temetve valójában bennünket. Hogy már a bűntudattól legyünk képtelenek a másik közelébe menni, mert számunkra sincs magyarázat arra, felnőtt, kulturált emberekként miért viselkedünk úgy, ahogy. Charlie ráadásul jeles színházi rendező, míg Nicole színésznő, akiknek volt módjuk olyan kulturális mintákat szerezni, amikhez igazodva azt várnánk, még egy ilyen elkeserítő folyamat is, mint amilyen a válásé, intézhető civilizált keretek között. Illúziónkkal persze gyorsan le kell számolnunk, ahogy ezt megmutatták már az említett Bergman munkái is. A Baumbach-film is arra jó, hogy a művészetek iránt kifinomultabbak borzongva szembesüljenek mindazokkal a hibákkal, amiket adott esetben ők is el fognak követni holnap és holnapután.
Bár mindkét fél jó alakítást nyújt, az igazán kimagasló Johansson lesz, akinek gyermeki mosolya úgy foszlik semmivé és adja át a helyét a fröcsögő gyűlöletnek, hogy azt még lenémítva, csak a képet figyelve is borzalom nézni. Hogy aztán a végére eljussunk ugyanoda, ahonnan indultunk: a szeretetteljes emlékezéshez, a méltányos igyekezethez, hogy a másikról csupa jót mondjunk és gondoljunk annak ellenére is, hogy tudjuk, képtelenség volt folytatni. Amíg legalábbis úgy gondoljuk, hogy az lett volna. Nem számít – állította tiszta szívvel az Egy makulátlan elme örök ragyogása végén a Jim Carrey által életre keltett Joel, ezzel győzve meg élete szerelmét, hogy mindaz a rossz, ami, ha együtt maradnak, újra elő fog jönni, lényegtelen. A naiv-szép hazugságot pedig reménytelen szerelmesek milliói hajlottak azonnal elhinni, nem törődve vele, hogy holnap már nagyon is számítani fog, számítana, ha megtörténne. Ott vagyunk a kapcsolat után és szégyenkezve gondolunk mindarra, amit tettünk és mondtunk, persze csak dühünkben, nem is gondoltuk komolyan, ezt a mostanit gondoljuk úgy, ahogy kedvesen összemosolygunk, és csak jót kívánunk a másiknak. Persze.
