Az utóbbi évek Star Wars-sorozatai közül Az Akolitust (The Acolyte) mondanám most a kedvencemnek. Ami egy kifejezetten népes táborban olyannyira szentségtörő állításnak számít, mintha azt mondanám: a Baljós árnyak a kedvenc SW-filmem, Jar Jar Binks pedig a legemlékezetesebb karakter számomra. Ha nem is a kedvenc, azt azért nem mondanám, hogy különösebb bajom lett volna az 1999-es filmmel. Sőt, sokakhoz hasonlóan nekem is az első volt a messzi-messzi Galaxisból, amit láttam. Nem is hiszem, hogy a generációmnak lenne baja elsősorban vele: sokkal inkább azoknak, akik annak idején az eredeti trilógiát szerették meg. Azzal sincs bajom, de azért nem is helyezném mindenek fölé. Hidegen hagy Boba Fett karaktere, sosem érdekelt különösebben, hogy Han vagy Greedo lőtt először, és nem is hirdettem apokalipszist az előzményfilmek megjelenésekor. Sőt – és ezzel már szembemegyek más 90-esekkel is – a kétezertízes évek trilógiáját sem gyűlöltem megveszekedetten. Volt, ami nem tetszett, hogyne, az előzményfilmek közül a Zsivány egyest (Rogue One) és a Solót például untam, majd a Boba Fett könyve című sorozattal sem tudtam mit kezdeni. Van ilyen. Az ún. „mérgező rajongótábor” („toxic fanbase”) viszont többnyire hidegen hagyott. Sok mindenben vitatkoztam volna velük, de inkább csak mosolyogtam a jelenségen. Na meg annyira nem is voltam oda meg vissza, mondjuk, az olyannyira támadott Az utolsó Jedikért, hogy ezen bárkivel is vitatkozni kezdjek.
A legújabb sorozat viszont olyan szintű elképesztő ellenszenvet váltott ki, amit nehéz józan mértéktartással kezelni. Elég csak felmenni az IMDb-re, az ember rögtön tapasztalhatja: az egyes epizódok 3-4 csillag közti értékelései annyira alacsonyak (nem is beszélve a tömegével egycsillagozókról), mintha legalábbis a komikus Star Wars Holiday Special készült volna el újra. Ja, igen: utóbbi egyébként az egekbe magasztalt eredeti trilógia idején jelent meg. Pedig néha már azt hihetjük, sokak szerint a jó Star Wars-történet előfeltétele, hogy vagy 1983 előtt készüljön, vagy ne film/sorozat legyen.
Az Akolitussal szembeni megveszekedett kritikák jelentős részét nehéz komolyan venni. Amikor olyan sorozatok után, mint a Boba Fett könyve, az Obi-Wan Kenobi vagy az Ahsoka, azt hozza fel bárki – egyébként ezúttal igaztalanul –, hogy az epizódokban nem történik semmi, vagy hogy gyengék a párbeszédek, az egyszerűen nevetséges. Főleg, hogy ezúttal tényleg nem tűnnek igaznak. A Baljós árnyak előtt száz évvel játszódó sorozat esetében kifejezetten érződik, hogy egy rendesen végiggondolt, jól felépített történetről van szó. A Star Warsra egyébként jellemző, hogy teljesen abszurd pillanatban dob be jelentős fordulatokat: a hetedik-nyolcadik-kilencedik filmről ezt abszolút elmondhattuk. Az Akolitusban ezzel szemben ügyesen megágyaznak a sztori sarokpontjainak, még ha néha valóban túlzásnak is érzünk egyes megnyilvánulásokat. Nyilvánvalóan nem tökéletes a sorozat, de messze ezt érzem az utóbbi évek legigényesebb sztorivezetésének – ideértve a sokat dicsért Mandaloriant is. Az utóbbi sorozatban például teljesen véletlenszerűnek éreztem, ki mikor bukkan fel és miért. Az Akolitusban ezzel szemben már az első rész elejétől azt a sztorit építik, amit végül kapunk. Star Wars-produkciónál nem nagyon éreztem még olyat, mint ezúttal: rögtön az elejéről akarom kezdeni, hogy az új információk fényében értékeljem a korábban látottakat.
Különösen érthetetlen az a hiszti, amit a sorozat kapcsán a woke ellenfelei rendeznek. Rendben, valóban nem feltétlenül volt szerencsés, hogy esetleg Leslye Headland alkotó is szította a tüzet egyes nyilatkozatokkal. Viszont a sorozat nyolc részében talán ha öt másodpercnyi olyan jelenet van, amelyre ráhúzható egy potenciális melegséma. És még csak azt sem feltétlenül kell elfogadni, netán bármit is kezdeni vele. Az Akolitussal van probléma, de nem az, hogy túltolja a píszít (nem teszi), hanem hogy továbbra sem tud elszakadni a kedvelt sémáktól. Így Sol mester (Lee Jung Jae) képében kapunk egy Qui-Gon Jinn-szerű karaktert, míg Torbinnal egy Obi-Wan-hasonmást, Vernestrával pedig Hera Syndulla bétaváltozatot. A történet is sokszor olyan, mintha a korábbi sablonok lennének újrahasznosítva: a Baljós árnyak eseménysora nagyban hasonlít arra, ami itt a sorozat jelenéhez képesti múltban a Brendok bolygón történik.
Az Akolitus erőssége ugyanakkor, hogy megmutatja a Jedi rend sokat tárgyalt ellentmondásosságát, látványosan elénk tárva azokat a kétségeket, amelyeket a korábbi produkciók érzékeltettek. „Ez nem a jóról és a rosszról szól. A lényeg a hatalom, és az, hogy ki használhatja” – halljuk a harmadik részben a Jedik kapcsán Aniseya anyától. De az utolsó epizódbeli párbeszéd is nagyon izgalmas Rayencourt szenátor és Vernestra mester között: „– Azt gondolom, a Jedi rend ellenőrizetlen hatalom birtokosa, és bár vallásnak adja ki magát, eszelős szekta, amely azt állítja, irányítja az irányíthatatlant. – Nem irányítjuk az Erőt. – Nem az Erőt. Az érzelmeiket.” Mindez pontosan összefoglalja a sorozat kvintesszenciáját: kik valójában a Jedik, kik voltak a fénykorukban, és mi járult hozzá elsősorban a bukásukhoz? Mivé válhatnak, ha hatalom van a kezükben? Hihetünk-e abban a Jedi-mítoszban, amit korábban hajlottunk elfogadni? Hiszen miközben az érzelmek megzabolázásának elengedhetetlenségét sulykolták, valójában rendre olyan hősökbe és antihősökbe botlottunk, akik erre képtelenek voltak. Valójában még a józanság és bölcsesség bajnokai, Qui-Gon és Obi-Wan sem voltak azok – ezzel pedig mindketten rengeteg fájdalmat és szenvedést szabadítottak a Galaxisra. Hiszen ha Obi-Wan nem gyengül el, és idejében végez Anakinnal, vagy ha Qui-Gon eleve nem követ el végzetes hibát a kisfiú magához vételével, azzal tengernyi bajt lehetett volna megelőzni. Köztük egy bolygó pusztulását, hogy csak egy példát mondjak.
Fel lehet persze hívni a figyelmet Az akolitus felszínességeire, vakfoltjaira és hibáira. De azon csak mosolyogni tudok, amikor egy Star Wars-mesétől vár valaki hirtelenjében földhöz ragadt következetességet. Hiszen az eredeti trilógiától az új sorozatokig tele volt az összes elrugaszkodott ötletekkel, abszurd konfliktusokkal, menet közben kitalált ötletekkel, majd komolyan vehetetlen lezárásokkal. Eleve még az sem volt eleve eldöntve, hogy Luke és Leia végül testvérek lesznek. Majd A Jedi visszatér végén a fia kínzásának megfékezése elég volt ahhoz, hogy a bestiális gonosztevő, Darth Vader erőszellemként tűnjön fel Obi-Wan és Yoda társaságában. Ha egy mostani Star Wars-sorozat futna ki hasonlóra, a dühös rajongók visítva kérnék ki maguknak a lezárás ostobaságát.
Azzal persze semmi gond nincs, ha valaki elégedetlen a Headland-féle sorozattal, és részletesen ki is fejti aggályait. A túlzásokkal már annál több probléma van. Az általam leginkább unt sorozatok esetében is teljesen aránytalan lenne ilyen szintű fröcsögést rendezni. A megítélés egyébként ellentmondásos: a rejtélyes ikerpárról szóló történet a kritikusoknak sokkal inkább tetszik, mint az egyszeri nézőknek. Az elképesztő gyűlölethullámról rosszallóan írt számos lap, ezúttal szerintem is megalapozottan.
A leginkább azt sajnálom, hogy miközben kifejezetten várom a belengetett folytatást, félő, hogy ezek után nem feltétlenül akarják folytatni. Pedig a karaktereket is sikerült megszeretni, felkeltették maguk iránt az érdeklődést. Különösen igaz ez a sorozat negatív karakterére, a rejtélyes Sithre, aki ezerszer vagányabb és érdekesebb, mint az Ahsoka végén szerencsétlen pojácaként ábrázolt Thrawn admirális. A sokat kárhoztatott színészi játékot is inkább dicsérni tudom: Amandla Stenberg jól megállja a helyét a kettős főszerepben, Lee Jung Jae és Manny Jacinto is sokszínű játékkal érzékeltetik karaktereik ellentmondásosságát.
Sajnálnám nagyon, ha nem lenne folytatás, miközben látom, sokan már a Star Wars-végítélet harangjait kongatják a nyolc rész láttán (vagy látatlanul, az előítéleteket belevetítve). Talán megnyugtatja majd őket az elmúlt évek bezzegsorozatához, az Andorhoz érkező folytatás. Remélem mindenesetre, Leslye Headland is folytathatja valamiképp, akár egy második évaddal, akár a karakterekre fókuszáló mellékszériákkal.
Az Akolitus. Amerikai sci-fi sorozat. Elérhető a Disney+-on.
