Ha választanom kellene, mindenképp A vád eredeti, francia címe (Les choses humaines) mellett döntenék. Emberi dolgokat említ Yvan Attal filmje, és valóban végtelenül emberi, így gyarló és szerencsétlen mindaz, amit itt látunk. Nagyon kellett már egy olyan metoo-film, amely nem aktivistaként áll a sztorijához, nem fekete-fehér látásmód jegyében készül. Akadtak persze fontos, izgalmas munkák, rögtön a finn Tottumiskysymys (A szokás hatalma) ugrik be, mely szerencsére a legkevésbé sem lett erőltetett vagy propagandaízű. Attal drámája is elkerüli a csapdákat, mind a témából adódóakat, mind az általa felállítottakat.
A magyar (és angol) cím például adná, hogy valóban arra fusson ki az egész: kinek van igaza, a vádlónak vagy vádlottnak? A legtöbben ilyenkor egyértelmű igazságokat várnak. Igaz, nagyon gyakran hozzáteszik azt is, hogy „talán már sosem derül ki, mi történt valójában”. Az az elképzelés ebben is tetten érhető, hogy az eset bizonyára jól megítélhető lenne, csak épp nem voltunk ott. Nagyon gyakran persze valóban ez a helyzet. Mindennapos sajnos, hogy egy férfi egyértelmű módon rákényszeríti akaratát a nőre, aki pedig végig jelzi, akár szavakkal vagy gesztusokkal, hogy nem akarja az együttlétet. Pontosan arról is van szó, hogy nem szabadna mindent mindennel összemosnunk. Meg kell látnunk a különbséget nyilvánvaló nemi erőszak, zaklatás, kéretlen ajánlattétel és a többi között. Nem mondhatunk olyat, hogy a Tár címszereplője „a női Weinstein”, ha egyszer nem az. Ahogy attól is érdemes óvakodnunk, hogy a némaságba kényszerített áldozatok sérelmét minden egyes újabb, nagyon különböző esetekben azonos lendülettel toroljuk meg. Ha folyamatosan példát statuálnánk, azzal pont az áldozatoknak tesszük végül a legrosszabbat.
Attal előző filmje, a Kutyabaj sem volt épp rossz, de A vádhoz hasonló mélységeket azért nem feltétlenül kaptunk. Ezúttal már az alapállás is rendkívül izgalmas. Jean Farel (Pierre Arditi) országosan ismert újságíró, míg gyermeke anyja (Charlotte Gainsbourg) harcos esszéista, aki sosem habozik egyes bevándorló hátterű arabok zaklató viselkedését tematizálni. De mit fog kezdeni akkor, amikor a saját fiát (Ben Attal) vádolják nemi erőszakkal? Ráadásul úgy, hogy a feltételezett áldozat a partnere lánya (Suzanne Jouannet), visszahúzódó zsidó fiatal. Valóban lehetséges, hogy az őt épp csak megismerő fiú az esti buli után szexuális együttlétre kényszerítette? Pedig senki nem úgy ismeri, és a vásznon is nagyon másként tűnik fel. Rögtön hinne is neki a nézők egy része, akik kezdenek abban bízni, mint a szülők: itt valami félreértés történt. Nem szeretné persze senki az áldozathibáztatás szokott köreit lefutni, rámutató magatartást és az alkohol hatását emlegetni. Kijózanító mégis látni, hogy még a hasonló esetekhez máskor érzékenyen álló szereplők is mennyire könnyen futnák meg ezeket a köröket.
Attal filmje viszont nem kínál egyszerű magyarázatokat. Jól tudja, hogy amikor hazugságon kapjuk az egyik szereplőt, rögtön kételkedni kezdünk abban, igazat mond-e bármiben is. Épp ez szokta a hasonló eseteket általában igazán megkavarni. A vádban viszont egyszerre látjuk, ahogy a fiú bagatellizálná, eltagadná a történteket, majd a bizonyítékok hatására kénytelen elismerni dolgokat. De közben azt is, hogy a lány pedig súlyosbítaná a dolgokat, míg magát ártatlanabbnak mutatná, amilyen.
A film elején még bizonyára azt várják a legtöbben, hogy ne maradjunk homályban. És derüljön ki a végére egyértelműen, ezúttal mi történt. Szolgáljon példaként vagy azok számára, akiket ártatlanul hurcolnak meg, vagy azoknak, akik nem hallgatnak a velük történtekről, mégis csak tovább traumatizálja őket az eljárás. Attal filmje, szerencsére, nem enged egyik tábornak sem. Nem veti oda egyik szereplőjét sem a vérszagra gyűlő, ítélkezni vágyó tömegeknek. Megmutatja viszont, hogy az erőszak gyakran a legkevésbé sem egyértelmű dolog. És érezheti magát őszintén ártatlannak az, akinek tettei azért a legkevésbé sem tiszták. Ahogy bemocskolva az, aki talán egyszer sem mondta közben a másiknak, hogy hagyja abba.
A kérdés leginkább az, hogy van-e keresnivalója mindennek a tárgyalóteremben. Igazságot szolgáltathat-e végül bárkinek? Vagy épp nagyon is helyes, hogy az ilyen esetek, akár hasonló fájdalmas módon és következményekkel, de felszínre kerülnek? Megkockáztatva azt, hogy végül tanulhatunk belőle mindarról, amire szűkebb-tágabb világunk, társadalmunk és családi-baráti környezetünk predesztinál bennünket. Honnan és kitől tanuljuk a rossz mintákat, és mikortól kezdjük elhinni, hogy valóban az a természetes, ahogy eljárunk? Hogy konkrétabb példát is hozzak: amennyiben kölcsönös, mindkét fél számára egyértelműen komfortos a dolog, nyilván elfogadható az együttlét során a vulgáris beszéd, a durvább-szenvedélyesebb viselkedés. De tisztában van-e vele, aki számára az ilyesmi rendben van, hogy ez mennyire partnerfüggő? És tudja-e például, hogy csak mert számára bizonyos szexuális normák adottak, attól még a másik nagyon eltérő módon gondolkodhat az egészről?
A vád legfontosabb üzenete talán, hogy sokkal több empátiára, odafigyelésre lenne szükség a kapcsolatainkban. Nem adottnak véve, hogy amit tegnap megtehettünk az egyikkel, azt holnap megtehetjük bárkivel. Nem feledve azt sem, hogy a másik alapelvei között ott lehet: a hallgatás beleegyezés. Nemcsak azt nem kellene megtennünk a másikkal, amit magunknak sem kívánunk. Oda kellene figyelnünk arra, a másik miben térhet el tőlünk, hol lehetnek az ő határai.
Ez nem valamiféle olyasmi, mint amit a manapság minden füttyentésre jogszabályt hozni kívánó, a konszenzusról beleegyező nyilatkozatot aláírni vágyók elvárnak. Nem arról van szó, hogy valóban hadat kellene üzennünk az élet minden esetlenségének, fésületlenségének és bárdolatlanságának. Érdemes tudatosítunk ugyanakkor, hogy a túlérzékenységek tobzódása ellenére léteznek valós és jogos érzékenységek is. Tehát: nem jó, ha a közösségi médiás cenzorok elkezdenek tiltogatni mindenféle kétértelmű vagy politikailag inkorrekt viccet. De ettől még nem kezdünk érzéketlen viccelődésbe például azzal, akinek most halt meg egy hozzátartozója. Nem gondoljuk azt, hogy egy puszit vagy egy szenvedélyesebb ölelést is fejcsóválva kellene fogadnunk. De nem is kezdjük vaskos megjegyzések kíséretében fogdosni a másikat. Kivéve, ha a másik épp a barátunk, barátnőnk, szeretőnk vagy akárki, akiről tudjuk, hogy kifejezetten szereti az ilyesmit. (Persze, jó esetben akkor sem épp az iroda közepén teszünk így.) Nem azért, mert jogszabály tiltja, hanem mert felnőtt korunkra megtanultuk, hogyan működik a társadalmunk. Jó eséllyel tehát kellő empátiát is fejlesztettük, hogy felmérjük, miféle együttlét lesz elfogadható annak is, akit akár csak ma ismertünk meg. Ezt mutatja be nagyszerűen, érzékenyen és elgondolkodtatóan a vád, az elmúlt évek egyik legjobb metoo-mozija.
A vád, francia filmdráma. 138 perc. március 23-ától a mozikban.
