Négy rendhagyó horrorfilmet ajánlunk az utóbbi időszak mozis kínálatából.
Kevés filmes műfajon lendített annyit az elmúlt tizenöt év, mint a horrorfilmen. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy Oscar-esélyeket kell várni, de mellékesen hozza lassan ezt is. Jellemző a mostani magyar filmtámogatási rendszerre, hogy mi eközben a régi sablonokból építkező Post Mortemet próbáltuk Oscarra nevezni. Pedig az elmúlt időszak sokkal inkább szólt az olyan kísérletező, zsánereken átívelő művek sikeréről, mint amilyen a Holnap meghalok lett. Nem véletlen, hogy Cibulya Nikol filmje címében meg is idézte az elmúlt évek egyik különlegességét, a She Dies Tomorrow-t. Az állóvizet viszont az olyanok kavarták fel igazán, mint Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák, Amitől félünk), Jordan Peele (Tűnj el!, Mi, Nem) vagy épp Osgood Perkins (Longlegs – A rém, A majom, Mindörökké). Legyen szó társadalomkritikáról, családi drámáról vagy pszichológiai nyomasztásról: ezek a filmek maradandónak bizonyultak. Közben persze számos egyéb tendencia is hatott, jöttek a folytatások (Sikoly, Halloween) jobb-rosszabb minőségben, ahogy az olyan váratlan gyöngyszemek, mint a Téli menedék (The Lodge) vagy a Valami követ. A testhorrorba oltott genderkritika is kitermelt több erős munkát: Julia Ducournau-tól a Nyerset és a Titánt, Alex Garlandtól az Ők (Men) című zsenialitást.
Az őszi szezon is tartogatott egy hasonló produkciót, az Együtt (Together) már az előzetes kijöttekor az év testhorrorjának ígérkezett. A Garland-filmhez hasonlóan itt is a párkapcsolati dráma feldolgozása, a férfi-női szerepek boncolgatása jelentette a vezérfonalat. Ami igazán izgalmassá tette, hogy megkavarta a közismert sztereotípiákat: rögtön az elején azt látjuk, ahogy a nő, Millie (Alison Brie) térdel le megkérni párja (Dave Franco) kezét, aki nem is tud első zavarában mit válaszolni. Később kiderül, hogy kettejük közül a férfi nem tud vezetni – a költözés csak külön ráerősít ebbéli kasztráltságára.
Szokás mondani, hogy a megrekedt kapcsolatnak jót tehet kicsit a levegőváltozás, de itt inkább azt látjuk, ami a problémák lefojtásának logikus következményei. Hőseink egyre jobban eltávolodnak egymástól, de a körülmények ezúttal nem engedik a békés szakítást. Persze már akkor készülhettek volna a paranormális kalandokra, amikor úgy döntöttek, hogy egy erdőszéli házikóban kezdenek új életet. Annál izgalmasabb, hogy a hely szellemére épkézláb magyarázatot – megannyi más filmhez hasonlóan – ugyan itt sem kapunk, de sikerül neki filozófiai mélységet adni Platón megidézésével. A gondolat, hogy férfi és nő régen kétarcú, négykarú, négylábú lény voltak, és aztán kettévágásukkal arra kárhoztatnak, hogy örökké keressék párjukat, itt groteszk testhorrorba ágyazódik, hatása alól viszont abszurditása (azok a bőr alá bekúszó kezek!) ellenére sem tudunk kikerülni.
Bármennyire is hangoztassák, Michael Shanks filmjének nincs köze a társfüggőség néven emlegetett divatos, de rendkívül problémás elképzeléshez. A korszellem része, hogy alapvető emberi szükségleteket, így a kapcsolat iránti igényt is próbálják rendellenességként értelmezni. Ehhez képest az Együtt épp az ellenkező utat járja be. Nem arról beszél, hogy ha gond van, hát nem kell erőltetni, boldogabbak leszünk egyedül. Helyette erőnek erejével kötözi egymáshoz hőseinket, hogy végre megértsék: együtt tudnak igazán erősek lenni. Itt nem arról beszélünk, hogy egy rossz kapcsolatot tartósítsunk, szokjuk meg a mindennapos szenvedést. Sokkal inkább arról, hogy vegyük újra észre, mit láttunk meg a másikban, tanuljunk meg küzdeni egymásért. Az Együtt az önfeláldozás, a nagyobb egységben való feloldódás filmje (à la Byung-Chul Han), és köze nincs – szerencsére – a mai konyhapszichológiai megfejtésekhez. Épp ezért is lesz annyira szép és katartikus a kifejlete.
A csúf mostohatestvért eközben A szerrel szokás összevetni, nem véletlenül. A fizikai tökéletesség iránti beteges vágy vezet itt is épp hogy a legmélyebb testi-lelki romláshoz. A szépségért szenvedni kell? Ebből leginkább csak a szenvedés marad – és ahogy a Dorian Gray arcképét megidéző Coralie Fargeat-film esetében, úgy a Hamupipőke kegyetlen kifordításában is a szeretetlenség poklába hull elismerésre áhítozó hősünk. Emilie Blichfeldt filmjének emellett van egy csodálatosan ambivalens hangulata, mely leginkább Jorgosz Lantimosztól A kedvencet idézheti elénk. Miközben iszonyodunk a látottaktól, a szatirikus jelleg mégsem hagyja, hogy igazán nyomorultul érezzük magunkat. Inkább lesz parodisztikus az egész, ez az udvartartás sokkal inkább idézi a Hófehér vagy a Gyalog galopp világát, mint komolyabb drámákét. Lányom, egy szép napon ez itt mind a tiéd lesz! A függöny? Ha eleget szenvedsz, talán a függöny is, igen!
A csúf mostohatestvér azzal is sokkol és lenyűgöz, hogy nem teszi rögtön az elején egyértelművé a szerepeket. Kinek szurkolhatunk végül, kit tekintünk a valódi áldozatnak? Napjaink hollywoodi mese-újjáélesztései szeretik teljesen megkavarni a dolgokat. Láthattuk a Demónában vagy a Szörnyellában is, milyen az, amikor váratlanul az eredeti főgonosszal kezdünk empatizálni. Csakhogy míg ott nem tesznek mást, mint olcsón újraírják a történetet, A csúf mostohatestvér valóban egy új perspektívával gondolkoztat el bennünket. Kit és miért is sajnálunk itt? Melyik fél hajtja őrületbe a másikat? Kinek a vágyait, ábrándjait érezzük át, és mennyit látunk a másikéból? Éjsötét, tanulságos történet ez, most talán a leginkább.
A hamarosan a mozikba érkező Jófiú (Good boy) egy kutya szemszögéből mutatja majd a paranormális rettenetet. Hasonlóan rendhagyó kísérlet Steven Soderberghé, aki a Jelenlét (Presence) című filmben az entitás „bőrébe bújik”, annak mozgását követi le a kamera. A végeredmény? Az átlagosnál jóval kevesebb jumpscare riogatás, de jóval több nyugtalanítás. A rettegés itt elkerül bennünket, sőt, valóban sikerül azonosulnunk a lakást keresztül-kasul szelő különös jelenséggel. Viszont így érezhetjük át csak igazán annak magányát, idegenségét. Bámulatos ennek a filmnek a vizualitása, kamerakezelése. Ugyanazokat a jeleneteket látjuk, mint egy átlagos családi horrorban, csak épp a távolból figyelve, a sarokban megbújva, vagy épp a másik emeletre száműzve. Igaz, ami a film erénye, az válik egyben a gyengeségévé is. Egy idő után belefáradunk a koncepcióba, várunk valamiféle fordulatot, de az csak nem akar bekövetkezni. Ígéretes nagyon az alapötlet, de sajnos Soderbergh túl sok mindent nem tudott kezdeni vele. Kell azért agyalni, de megérthetünk a végére mindent, összerakhatjuk a kirakóst, de nem is az lesz itt a lényeg. Sokkal inkább az elidegenítő látványvilág, ami a Jelenlét erőssége. Megsejtjük, milyen az: tehetetlenül két világ között ragadni. Ott is vagyunk, meg nem is. A családtagok drámái a mi drámáink, meg nem is. Ha képesek vagyunk igazán belegondolni, akkor válik a legrémületesebbé.
A Fegyverek az idei év egyik nagy horrorszenzációja volt, nem véletlenül. Eltűnik szinte egy teljes osztálynyi gyerek, akik mind kirohannak a házukból az éjszaka közepén? A kiindulópont rögtön annyira izgalmas, hogy félni is kezdünk: talán a végére sem kapunk válaszokat az egészre. Nos, ettől nem kell tartani: a váltott perspektívájú történet fokozatosan bontja ki, mi is történt valójában. Aki nem szereti a valóságtól elrugaszkodott megfejtéseket, az könnyen verheti majd itt is a fejét a falba. Az is, aki iszonytató thrillerre készül, majd hitetlenkedve észleli a komédiába fordulást.
Pedig tényleg felesleges ezt olyan komolyan venni. Akkor járunk jól, ha meglátjuk már az elején az egésznek az abszurditását – az előre tartott karokkal való jellegzetes futásét, a boszorkányüldözését és azt, ahogy végig ott az orruk előtt a megoldás, mégsem akarják észrevenni. A Fegyverekből, ha mondjuk Jordan Peele rendezi meg, kisülhetett volna valami nagyívű társadalomkritika is. Helyette kiválóan szórakozhatunk, ha az egész bolondokházát képesek vagyunk kívülről szemlélni.
Voltak ilyen filmek is az elmúlt években, a Longlegs is voltaképp hasonló tőről fakadt. Van, amikor a gonosz annyira komikus, hogy bármennyire is nem akarunk összeakadni vele, mégsem tudjuk úgy igazán elhinni őt. Mesefigurává válik, akin olyan jó borzongani, de aki a végén meg is kaphatja az őt megillető büntetését. És akkor végül is elégedetten távozhatunk a moziból.
