Néhány éve még azt se tudtam, hogy az Imagine Dragons-t eszik vagy isszák. Arra emlékszem, hogy a Thunder című dalukat még én is ismertem, de ezzel ki is fújt nagyjából minden, ami hozzám eljutott a Las Vegas-i bandával kapcsolatban. Az meglepett, hogy egy a metál zenéért rajongó barátom ajánlotta őket anno, de akkoriban a kis, füstös minimal-electro klubokban, ahol a szabadidőm bizonyos részét töltöttem, a csapat zenéje nem szivárgott le. Aztán teljesen véletlenül futottam bele Dan Reynolds zenekarába, még két évvel ezelőtt a Sziget Fesztiválon, ahol egy felejthetetlen estével ajándékoztak meg akkor a képzeletbeli sárkányok. Azt bevallom, hogy már akkor megfogalmazódott bennem egy furcsa érzés a csapattal kapcsolatban, az pedig egyrészt az Imagine Dragonshoz tartozó külcsíny, másrészt a belbecs.
Merthogy az igaz, hogy a banda a már a fentebb említett Dan Reynolds alapító zenei vállalkozása, játszótere, ő a csapat vezetője ezt eddig értem, de a bulijaikat látva nem tudom eldönteni, hogy egy chippendale show-ra vettem jegyet vagy az ABBA emlékzenekaréra-e? Nem tudom, hogy Reynolds mi alapján szedte össze a csapat többi tagját, de annyira erős a kontraszt a külsőségeket tekintve, hogy valahogy az „üzenetük” talán emiatt nem állt össze nekem eddig egy egésszé. Tehát van egy tagbaszakadt, szétgyúrt énekes és mögötte pár hippi-külsejű srác, akik vagy a Dave Grohl-hasonmásverseny első köréből eshettek ki, vagy lehet, hogy az ABBA egykori menedzsere klónozta őket személyesen Reynoldsnak. A zenéjükre/soundjukra ugyanez igaz.
A zenekart tényleg profi zenészek alkotják, és a koncertjeik alatt meg is mutatják, hogy a dugig megtelt stadionok közönsége nem valami kamu együttes koncertjére jár. Furcsa és ambivalens dolog ez, hiszen szerintem jóval több van bennük, mint a mainstream rádiócsatornák egybites slágerei, de hogy ez náluk mennyire tudatos építkezés folyománya, azt nem tudhatom, de kicsit olyan ez a csapat nekem, mint egy Ferrari, amibe a legrosszabb üzemanyagot töltik. Persze a lényeg a szórakoztatás, de azért szívszorító azt látni, hallani, hogy ebben a bandában azért több van, mint egy szétgyúrt énekes látványa, meg néhány rádióbarát (világ)sláger. Olyannyira több, hogy maga Reynolds is egy multi-instrumentista zenész, énekes és azon kívül, hogy baromi jó dalokat ír, remek frontember és a színpadon is hiteles, a kérdés, hogy a női szívek megdobogtatása mellett még mi a célja. De lehet csak én fanyalgok. Ámbár ennyire ügyesen sétálni a mainstream és az alter határán viszonylag kevés bandának adatott meg.
Az biztos, hogy a 2008-ban alapított Imagine Dragons az évek során lassan utoléri a Coldplayt, a világ talán legsikeresebb popzenekarát, mind a slágereik számát, mind az általuk megmozgatott embertömeget tekintve. Magyarországon viszonylag kevés előadó tud az ország legnagyobb stadionjában duplázni, na ez most a Sárkányoknak sikerült. A kétszeres teltházas Puskás Stadionban összegyűlt, többnyire hölgyrajongókból álló audienciához az időjárás is kegyes volt, így tényleg minden adott volt egy remek bulihoz.
A zenekar fél kilenc magasságában lépett ki a világot jelentő deszkákra, egy több részből álló, lakópark nagyságú kivetítő elé, amelynek a puszta látványa is monumentális volt, a hangról nem is beszélve, Reynolds pedig hozta a kötelezőt, remekül énekelt és a csapat is beleadott apait-anyait. A hangosításra most nem nagyon tudok mondani semmi rosszat, a Puskás-bulikhoz képest elég jól szóltak, a szél se vitte a hangot. A Dragons az épp aktuális Loom című lemezét turnéztatja, ezzel a koronggal érkeztek hozzánk is. A lemez nem kapott túl jó kritikákat, sokan a rövidsége, mások pedig a túlzottan popos hangzása miatt fanyalogtak, de ahogy az lenni szokott, a közönség inkább a jól ismert dallamok miatt látogat ki egy hangversenyre, az új szerzemények pedig majd szépen lassan integrálódnak a zenekar életművébe. 23 számot kaptunk mindkét este, amivel ugyan a banda kitöltötte a kötelező két órát, és volt, ahol rendesen megmozgatta az elég fásult közönséget is, de meglepő módon az új albumról csak négy szám került fel a setlistre, talán nem is véletlenül. A Loom egyetlen erős dalával, a Fire in These Hills-szel indult a buli, ami talán annyira nem volt jó választás, mert mire elértünk a zenekar legnagyobb slágeréig, az 2017-ben megjelent Evolve-lemez Thunderéig, addig a közönség érezhetően nem nagyon tudta, hogy mi történik. Sajnos a koncert hangulata meg sem közelítette a szigetes bulijukat, az energiák annyira most nem voltak érezhetőek. Pedig a srácok megtettek mindent, amit csak lehet, hogy lázba hozzák a rajongóikat.
A látvány, a showelemek, az atomóra pontos zenekar is rendben volt, csak az a bizonyos érzés hiányzott. Pedig voltak csúcspontok az este során, a Thunderen kívül a Bad Liar is nagyot szólt, az Enemy-ről és a Demonsról nem is beszélve. De ugye ezek a slágerek pont azt mutatják, hogy mostanában nem nagyon érkezett utánpótlás azon a bizonyos slágervonaton. A koncert másik csúcspontja egyértelműen a Radioactive című sláger előadása alatt történt: Reynolds – persze félmeztelenül – és Andrew Tolman dobos dobpárbajoztak a track végén. Ezen a ponton tényleg felugrott az egész közönség, mindenki táncolt és énekelt és Reynoldson is érezni lehetett, hogy beletett mindent a dalba. Reynolds nagyon szimpatikus volt az egész este folyamán, viszonylag keveset beszélt a közönséggel, de akkor teljesen őszintének tűnt, főleg azok a kinyilatkoztatásai, amelyben megköszönte a fanjainak azt, hogy mára mindene megvan, ami egy teljes élethez kellhet nekik.
A setlistbe bekerült Gerge Ezra Budapest című dalának az átértelmezése is, amivel nyilván a csapat a (többségében) magyar közönségének köszönte meg a náluk hagyott dollár-milliókat. Egyébként remekül válogatták össze az előadott dalokat, hiszen lefedték velük a pályafutásuk legfontosabb állomásait is, sőt volt jó néhány olyan perc, amelyben Wayne Sermon gitáros, Ben MCkee basszeres és Andrew Tolman dobos is megvillanthatta az oroszlánkörmeit. Összességében egy remek koncertet adott a csapat a Puskás Arénában, ám lehet, hogy én tettem túlzottan magas polcra az igényeimet, de nem kaptam vissza az azt az érzést, mint 2023-ban Óbudán. Szintlépést vártam, de csak egyet visszaléptem. Nem hiszem, hogy valaha is a zenekar elsősoros rajongója leszek, de öröm látni, hogy a világon szinte mindenhol értik a minőségi popzene jelentését, kár, hogy nekünk nincsenek ilyen szintű bandáink, mint az Imagine Dragons. Pedig nagy szükség lenne rájuk, mind hangzásban, mind látványban. Mert ilyet tényleg nem minden nap láthat az ember. 10/7.5
