Bármennyire is szeretnénk, nincs univerzális megoldóképlet
Helga Guren és Oddgeir Thune a Szerethető című filmben

Pszichológusfilmnek is nevezhetnénk a norvég Szerethetőt, ha volna ilyen műfaj. Leválasztva ezzel is a mindenféle pszichológiai drámákról, melyek elsősorban mindig műalkotások, nem pedig oktatóanyagok. Lilja Ingolfsdottir filmje ehhez képest mintha csak terapeuták számára szolgálna segítségül, meg persze klienseknek, akik gyorsított tempóban lépnének az önismeret rögös útjára. A Szerethető, bár valós problémákat feszeget érzékenyen, rétegzetten, mégsem tud menekülni a konyhapszichológiák önsegítő egymondatos bölcsességeitől. Amíg magadat nem szereted, másokat sem fogsz tudni! Fel kell fedezd, honnan ered önbizalomhiányod, és akkor meg is küzdhetsz vele! Csak ki kell mondanod magadnak, hogy te igenis értékes, szerethető ember vagy, és máris a gyógyulás útjára lépsz! Meg effélék. 

Pedig kifejezetten ígéretes a film kiindulópontja. Maria, a film központi alakja, alig bír el a négy gyerekkel, közben férje, Sigmund folyamatosan úton van. A konfliktusok így kódolva vannak, viszont úgy tűnik, szeretik annyira egymást, hogy azokkal megbirkózzanak. Mégis egy csapásra omlik össze minden: Maria egyre csak hergeli bele magát a dühébe, Sigmund pedig mind feszültebben hallgat, majd elmenekül. Tipikusnak mondható alaphelyzet, mely az esetek jó részében aztán így is marad. A felek egyre távolodnak, saját álláspontjukból nem engednek, aztán maximum utólag bánják meg az egészet. Akkor, amikor már tényleg késő bármit is kezdeni.

Ingolfsdottir filmjének alapvető kérdése, hogy mit érdemes tennünk, ha még idejében mentenénk kapcsolatunkat. Menjünk párterápiára? Szeretnek a filmek is innen indítani, hogy aztán általában a megoldást mégsem ebben találják meg. Vagy esetleg mégis: szórakoztató és egyben szívmelengető volt a Nick Hornby történetéből készült minisorozat, az Egy házasság helyzete első évada. (Igaz, az sem annyira a párterápiára magára koncentrált. Lehet, ezért is működött olyan jól.) A Szerethető viszont jóval kétesebb talajra téved. A film ugyanis elsősorban Maria útját mutatja, ezzel pedig azt is sugallja, hogy itt elsősorban neki is kellene változnia a kapcsolat fenntartása érdekében. A nézőt is erre a következtetésre vezeti a film, amikor sokadjára mutatja Maria irritáló tombolását, hisztérikus kitöréseit, illetve Sigmundot, aki csak egy kis nyugalmat szeretne magának.

Természetesen, ha kettőn is áll a vásár, nem lehet minden esetben fifti-fifti porciózni a felelősséget. Mégis bár azt érezzük, hogy Sigmund sem tesz  eleget az otthoni béke érdekében, viszont a film ezt nem teszi egyértelművé, inkább helyezi Mariára a felelősséget. Lehetséges, hogy valóban neki kell elsősorban változnia, ennek útját, mikéntjét viszont Ingolfsdottir szintén borzasztóan leegyszerűsíti. A tipikus önsegítő egyszeregy: hősünk párszor a fejéhez kap, felismeri anyjában a saját hibáit, majd hirtelenjében máris tudja, hogyan kell reagálnia lánya sokadik provokatív kitörésére. És láss csodát, rögtön egymás nyakába borulnak!

Persze, egy játékfilmnek sűrítenie is kell, de a Szerethető sajnos nem csak ennyit tesz. Ami azért is sajnálatos, mert máskülönben a Karlovy Varyban és a miskolci Cinefesten is több díjat nyert filmnek megvannak a maga erényei. Helyzetei, problémafelvetései ismerősek lehetnek mindannyiunk számára. Fájdalommal ismerjük fel a szituációkban magunkat, és tényleges kíváncsisággal várjuk, hová fog kifutni az egész. Szeretnénk jobban megismerni Maria és Sigmund problémáit, hátha a sajátjaink megoldásához is kapunk valamiféle segítséget. Nem rögtön megoldóképletet, hanem bemutatását annak, hol és hányféleképpen tud félremenni az egész.

A Szerethető jól is teljesít, amikor a kapcsolati dinamikák feltárásáról van szó. Fájóan felszínes és hamis viszont, amikor azt akarja kitalálni, hogyan lehet ebből az egészből kikecmeregni. Jellemző figurája a pszichológus, aki egyszerre akar szakember, coach, barát, anya és férjpótlék lenni. Nem is lehet persze kevesebb akkor, amikor a korszellem mindennek összesűrítését várja a hasonló terapeutáktól, miközben azt az állítást is fenntartja, hogy a pszichológus nem kerülhet a barát, a pár vagy az életvezetési tanácsadó szerepébe. Valahogy mégis mindig odakerül – ennek ellenére nem sikerül felismerni, hogy valódi barátokra, tartalmas kapcsolatokra lenne elsősorban szükségünk.

Ingolfsdottir filmje sokat ígér, de végül a könnyebb utat választja, így nem is érhet fel az elmúlt évek olyan izgalmas és összetett pszichológiai drámáihoz/vígjátékaihoz, mint mondjuk A szerelem természete vagy a Szex és pszichoanalízis. Megvannak ettől még a maga erényei, ahogy Helga Guren színésznő is kitesz magáért. De nem érdemes itt keresni a receptet arra, mi menthetné meg tönkremenő kapcsolatainkat.

Szerethető. Norvég dráma, 101 perc. Január 16-ától a mozikban.