2018-ban a Bohém Rapszódia elsöprő sikere (910 millió dolláros bevétel, 4 Oscar-díj) olyan trendet indított el, melynek során a zenés életrajzi filmeket a stúdiók szinte futószalagon kezdték gyártani. Az azóta eltelt hét év alatt tíz ilyen filmet kaptunk, melyek között volt kiemelkedő (Rocketman), egész korrekt (Elvis), illetve igen gyenge (Back to Black) alkotás is. Ha valami ez idő alatt bebizonyosodott, az az, hogy a nézők (és a kritikusok) már minőséget is várnak a kedvencükről szóló műtől, nem csak egy összeállítást a kedvenc slágerekből. 2025-ben azonban a (talán mozikba kerülő) Michael előtt még meg kell néznünk, hogyan boldogult A nyughatatlannal már bizonyított James Mangold legújabb alanyával, Bob Dylannel. A Sehol se otthonban az akkor 20 éves Bob Dylan életét és karrierjét követjük 1961-ben, ahogy a folk által dominált környezetben a helyét, az életben pedig önmagát és a szerelmet keresi. Közben olyan események jönnek sorra, mint a kubai rakétaválság, a polgárjogi mozgalom vagy éppen Kennedy meggyilkolása.
Bowie-tól Zappáig – egy emlékezetes zenei év pillanatai
Ötven évvel ezelőtt játszotta első koncertjét a Ramones, az ABBA pedig az eurovíziós győzelemmel és a Waterloo fülbemászó dallamával robbant be a köztudatba. De ugyanebben az évben adta ki első albumát a Kiss és a Rush is. És ez még nem minden.
A film egyik legnagyobb előnye a színészi játék, méltán érdemelte ki a három Oscar-jelölést. Bob Dylan szerepében Timothée Chalamet annál jobban működik, minél inkább egy kiforrottabb Dylant kell alakítania. A film során az akcentustól kezdve a mozgáskoordináción át a kinézetig tökéletes tanúbizonyságot tesz arról, miért volt jó választás a főszerepre. Mellette brillírozik Edward Norton mint Pete Seeger, aki – habár kaphatott volna több időt – alakításával mégis képes valami újat adni a klasszikus mentorkarakterhez. Hasonló a helyzet a Monica Barbaro által megformált Joan Baezzel, aki annak ellenére volt kiemelkedő, hogy alakítása elég erősen múlott az énekhangján, hiszen a film nagy részében a feldolgozott dalokon keresztül kell érzelmet közvetítenie. A legnagyobb meglepetés azonban Elle Fanning, aki a Dylan egyik akkori barátnője által inspirált Sylvie Russót alakítja. Sylvie karaktere igen felemás lett, hiszen egy közepes színésznő semmit sem tudott volna kezdeni a szomszédlány archetipikus karakterével, azonban Fanning játékának köszönhetően Sylvie élő, lélegző, kompetens női jellemmé lesz a film végére.
A film technikai oldala hozza magával a Nyughatatlan óta elvárhatót: a kosztümök és a hangszerkesztés tökéletesen alkotják meg az atmoszférát, amit a „csak” korrekt operatőri munka és vágás is képes megtámogatni. A film ennek köszönhetően néhol tényleg képes a nézőt magával ragadni, hiszen a zenés jelenetek (az első kivételével) nagyon jól működnek, a színészek saját énekhangja emiatt csak hab a tortán.
Központi témaként az önképkeresést kapjuk, amit már a cím is jelez (a filmben Dylan, jelleméből fakadóan, sehol sem talál otthonra), ennek ellenére a film igen nehézkesen képes főszereplőjét definiálni, és ez kicsit igaz a mellékkarakterekre is. Azonban a szereplők egymással való kapcsolatai korrekten vannak kidolgozva, kémiájuk működik, jellemfejlődésük szépen lekövethető. A sztori egyik legfőbb hiányossága arányérzéke, amit leginkább a Bob Dylan és Johnny Cash közötti kapcsolat szenved meg. Habár Cash nem feltétlenül kellett volna, hogy reflektorfénybe kerüljön (Boyd Holbrook azonban egészen jó a szerepben), a korlátozott játékidő és a felületesen kidolgozott kapcsolat miatt dinamikájuk így elvész, Cash pedig katalizátor helyett kellék les zcsupán a filmben. Hasonlóan a női karakterek kaphattak volna több időt, hiszen cselekménybeli súlyukkal játékidejük nincs párhuzamban.
A film emellett meglehetősen hosszú. Annak ellenére, hogy egy pillanatra sem unalmas és korrekt a tempója, a 140 perces játékidőre egyáltalán nem szolgált rá. Ehhez pedig a Sehol se otthon másik nagy hiányossága kapcsolódik: az R besorolás ellenére jobban hasonlít a Bohém Rapszódia-féle biztonsági játékra, mintsem a Rocketman-féle mélységekig menő karakteranalízisre. Ez a legjobban a forgatókönyvnél ütközik ki, a film ugyanis számos témával és helyzettel (Dylan és Cash kapcsolata, Dylan és a polgárjogi mozgalom) csak érintőlegesen foglalkozik, emiatt érthetetlen, hogyan kapott Oscar-jelölést, amikor nem igazán törekszik arra, hogy a néző jobban megismerje Dylant. A 60-as évekbeli környezet azonban mindenképpen Mangoldék előnyére vált, hiszen a fizikai konfliktusokat (ha már nem mutatja be őket részletesen) a film jól használja arra, hogy egy kicsit ráerősítsen néhol a karakterdrámára.
„Oh, Jerry, don't let's ask for the moon. We have the stars” – hangzik el többször is az Utazás a múltból című Bette Davis-film egyik ikonikus idézete. Ez ugyanis tökéletesen összefoglalja a filmet: technikailag jól összerakott, színészileg és a nagy egész szempontjából is jó, ami azonban túlságosan óvatosan bánik alanyával, emiatt nem képes az előzetes elvárásokhoz felnőni. Emiatt lehet a Sehol se otthonra azt mondani, hogy jó film, csak épp a Bohém rapszódiához hasonlóan ez is kicsit sok Oscar-jelölést kapott, fontosabbakat (Legjobb rendezés, Legjobb adaptált forgatókönyv) ráadásul érdemtelenül.
Sehol se otthon. Amerikai zenés életrajzi dráma, 136 perc. Február 6-ától a mozikban.
