Netflix 2021-es vállalása, hogy minden héten lesz egy-egy nagy kiállítású, A kategóriás sztárokkal megspékelt, „moziminőségű” filmpremierje. A streamingszolgáltató e heti nagy dobásául a Fontos vagy nekem című művet tette le az asztalra Rosamund Pike-kal, Peter Dinklage-dzsel és Dianne Wiesttel a főbb szerepekben. Pike-kal nem is játszatnék mást – nem is nagyon játszatnak vele –, csak a rideg, számító femme fatale-t (ezúttal leszbikus változatban kapjuk tőle ezt a figurát): a Holtodiglan sztárja egészen kiemelkedőt nyújt ebben a szerepben is.
A 147 centis Danny DeVito volt az első hollywoodi ügyeletes kicsi ember, de egyrészt Peter Dinklage még ennél is alacsonyabb (132 cm), másrészt DeVito leginkább még a méretével operált, karakterei az alacsonyságáról „szóltak”. Dinklage Hollywood első olyan kisnövésű (így kell a törpét píszíül mondani?) sztárja, aki már nem a mérete, hanem a színészi képességei okán kap meg egy-egy szerepet, és nem a mérete a karakterei megformálásakor a humorforrás. Ő is egészen kiváló alakítást nyújt a Fontos vagy nekem indulatkezelési problémákkal küzdő orosz maffiafőnökeként.
A film sztorijára nem kell sok szót vesztegetnünk. Pike karaktere egy olyan gondnok (így fordítja a magyar szinkron, de ez idehaza inkább a gyám), aki idős embereket helyeztet sokszor nem teljesen indokoltan gondnokság-gyámság alá, hogy aztán társával kifossza őket. Ám rossz fába kötnek bele, amikor Dianne Wiest Mrs. Petersonját dugják be egy nyugdíjasotthonba.
Az alakításokon túl nem sok dicsérni való akad a Fontos vagy nekem-ben. Mert hát ki a fene szurkolna egy időseket lehúzó párosnak vagy az orosz maffiának? A mű egyetlen olyan szereplője, aki talán rokonszenves, a történet elején Rosamund Pike Marla Graysonja ellen pert vesztő és őt lekurvázó redneck (Macon Blair). A fi lm ismét egy olyan történet, amelyet feszesebben, másfél órában is el lehetett volna mesélni – és akkor sokkal szerethetőbb is lenne akár –, ám ehelyett kétórás ámokfutást nézetnek végig velünk Netflixék. Ráadásul a tanulságpatronokat nemcsak hogy ellövik, de még csak művészi eszközöket sem fecsérel rá J Blakeson író-rendező (Az 5. hullám), egyszerűen elmondatja Pike-kal rögtön az elején azt a bölcsességet, hogy „a legtöbben irányíthatóak vagyunk”. A forgatókönyvre egyébként is jellemző, hogy nagy tételmondatnak szánt coelhói okosságokat tukmál a nézőkre, remélve, hogy azok majd szállóigévé lesznek, ám annyira nem azok, hogy egyet sem tudnék felidézni közülük. A film forgatókönyve klasszikus dramaturgiára épül: egy olyan folyamatot mesél el, amíg eljutunk egy „nagy terv” végrehajtásáig, csakhogy az addig tartó „utazásunk” nem túl izgalmas, vontatott, ugyanakkor a „nagy terv” sem túl fordulatos.
Az alkotás felénél ráadásul teljesen megváltozik mind a ritmus, mind a történetmesélés tónusa: addig mintha fekete komédiát láttunk volna (különös poénok nélkül), onnantól viszont egy thrillerbe csöppenünk, az egyik jelenetben pedig szinte teljesen egyértelmű Kill Bill 2.-utalást látunk (így hívják szebben a lopást).
És ha már ennyi rosszat voltunk kénytelenek leírni a Fontos vagy nekem-ről, akkor ne hallgassuk el, hogy a fényképezés (Doug Emmett munkája) sem 2021-es minőségű. Roppant bosszantóak a vakító, túlcsorduló színek, ez az operatőri megközelítés úgy húsz éve volt trendi.
Nem a Fontos vagy nekem miatt lesz a mozik kíméletlen vetélytársa (már ha újranyitnak) a streamingóriás.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/9. számában jelent meg február 26-án.
