Budapesten, az MVM Dome-ban koncertezett szerda este a mexikói születésű, de amerikai állampolgár Carlos Humberto Santana Barragán, kicsit rövidebben Carlos Sanatana. A tízszeres Grammy-díjas, háromszoros latin Grammy-díjas rocklegenda, tagja a Rock and Roll Hírességek Csarnokának, kitüntették már a Billboard Latin Music Awards életműdíjával is, valamint a Kennedy Center Honors Awarddal.
Számos más elismerés mellett a Rolling Stones magazin „Minden idők 100 legjobb gitárosa” listáján a 11. helyen szerepel, a Rolling Stones mellett ő az egyetlen olyan előadó, akinek a hatvanas évektől minden évtizedben született olyan lemeze, amely bekerült a Top10-be. Ha a több mint 100 millió hanghordozót ebbe a sorba nem is vesszük bele, amit sikerült értékesíteni a kalapos gitárfenoménnek, már akkor is egy hihetetlenül sikeres életpályát vázoltam fel, persze jókora hiányosságokkal.
Santanát mindenki ismeri, világszerte, de itthon is, ezt talán nem túlzás kijelentenem, hiszen már a szocializmus alatt nyögő Magyarország is megismerhette a muzsikáját, akár élőben is, sőt egy pici, kerek ablakként tekinthettünk ki a korongjain keresztül az előlünk elzárt nagyvilágra. Vajon ki ne álmodozott volna akkor, a Mexikói-öböl kék habjairól egy kispesti panelben, hogy mondjuk szivart szívva és whiskyt kortyolgatva az Oye Como Va ritmusaira lógatja a lábát a sós tengervízbe. Tovább megyek: Santana nem csak egy szuperlatívuszokban említhető gitáros, hanem talán kis túlzással egy életérzés is, amely még épp megfelelően romantikus, néhol laza, sőt elgondolkodtató is, de persze mindig atompontos és egyedi, mint egy sorozatszámmal kitüntetett ritka svájci óra, amelyet egy örök mozgásban lévő zenész tehetsége és lelke működtet. Carlos az örök megújulás szinonimája is, ezen tulajdonsága elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ritmusaira/riffjeire szinte minden generáció azonnal felkapja a fejét és a kollektív memóriájához csatolja azokat. Ez egy szólóban alkotó instrumentalista zenész talán legnagyobb elismerése a külvilágtól. Carlos Santana zenéje és zeneisége az egyetemes emberi kultúra egy csipetnyi, ám annál fontosabb része lett az idők során, de hadd legyek egy kicsit szemléletesebb: Santana dallamaira milliók kezdtek el gitárleckéket venni és érdeklődni a zene iránt, ezáltal megismerve például a latin kultúra világát, vagy a blues szépségeit, komplexitását.
Santana a 21. század nyitóéveiben sem unatkozott, hiszen a folyamatosan alkotó zenész legutóbbi albuma, az energiával teli 2021-es Blessings and Miracles is hatalmas siker lett, azon pedig olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Rob Thomas, akivel már az 1999-es, sikert sikerre halmozó, a nagy visszatérését/stílusváltását is előkészítő Smooth munkálatai alatt ismerkedett meg, de említhetném még Chris Stapleton vagy Steve Winwood nem kevésbé jól csengő nevét is. Emiatt a folyamatos, több évtizede tartó reflektorfény miatt sem volt meglepő a hír, hogy újra világ körüli turnéra indul, amelynek európai szakaszában a koncertsorozat Budapestet is érinteni fogja, így 14 év után újra felcsendülhetnek a magyar fővárosban a „kalapos gitárkirály” szerzeményei. Külön érdekesség, hogy az életrajzi filmjét nemrég itthon is bemutatták, így a Carlos című mozi még közelebb hozhatta a hazai rajongóit az amúgy a sajtó és a nyilvánosság elől nem menekülő sztárhoz.
De nézzük mi is történt szerda este. Azt azért előre elárulom, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, de most még ne rohanjunk ennyire előre. A teljes teltház összetétele is a felvezetőmet igazolja, hiszen a dugig megtelt csarnokban minden korosztály – nemtől függetlenül – képviseltette magát, tehát nem csak a nosztalgia-faktor rántotta be a közönséget a húszezres arénába. A fiatalok és az idősebbek aránya egészséges balanszt mutatott. Carlos Santana és csapata negyed kilenckor lépett a látványosra épített színpadra. A perka – dob – perka hátsó felállást egy billentyűs, egy basszeres és két énekes tette precízen működő egésszé. Persze az énekesekre nem csak a hangok megformálása hárult, néha a fúvós hangszereket is ők „kezelték”. A setlist gerincét, a már említett több Grammy-díjas Supenatural adta, amelyről szinte az összes gigaslágert eljátszotta a banda, természetesen kiegészítve a legikonikusabb Santana-dalokkal.
Carlos viszonylag keveset kommunikált a közönséggel, ha megtette, akkor leginkább pozitív üzenetekkel operált az amúgy a koncertre teljesen pozitívan reagáló közönségét, az olyan frázisok, mint a „mosolyogjatok sokat” vagy „éljetek békében” picit üresnek hatottak, de az ilyen Santana-jellegű „feelgood” zenéhez teljesen jól passzoltak. Azért azt megjegyezném, hogy Carlos sem lett fiatalabb, a koncertet szinte végig egy bárszékre támaszkodva ülte végig, és sok volt a dob- és egyéb szóló-betét, amelyekben persze a zenészei is megmutathatták a hangszeres tudásukat – de az este fő attrakciója is pihenhetett egy kicsit így a dalok között. Santana játéka sok kivetnivalót nem hagyott maga után, de azért érződött, hogy az energiák már nem annyira jelentékenyek, mint egykoron voltak. Ez nem feltétlenül jelent kritikát, egyszerűen csak az idő vasfoga harapott bele a húrokba. Sajnos egy ilyen turnét nem lehet olyan vendégzenészekkel, énekesekkel levezényelni, akikkel Santana például a Supernatural-lemezen együttműködhetett, így az Everlast által felénekelt Put Your Lights On-ból vagy a mára már a rádiók egyik legfontosabb marketing termékévé vált Smooth-ból is hiányzott az „eredeti előadók” vagánysága, lendülete. Pedig az énekesekre nem lehetett panasz, tényleg tökéletesen tették a dolgukat.
A koncerttel az egyetlen probléma a hangosítás volt, ami itthon egy sokszor visszatérő gond. Pedig egy ilyen jelentőségű produkciónál egyszerűen nem lehet hibázni. Hiába tesz meg szinte mindent a zenekar a színpadon, ha az előadás olykor élvezhetetlen. Az egy dolog, hogy a karéj tetején, ahol ültem, olyan mennyiségű magas hang volt jelen, hogy egy idő után konkrétan megfájdult a fejem, de hogy a fél cucc „elszállt” olykor, így kvázi monóban élvezhettem Santana-dalait, na erre a buli előtt gondolni se mertem volna. Pedig összességében minden adott volt egy jó hangversenyhez; egy remek zenekar, egy elnyűhetetlen világsztár, egy szépen megtervezett, szemet gyönyörködtető színpad és ami a legfontosabb: a 20. század gitárzenéjének a legikonikusabb dalai. Vegyes érzésekkel jöttem el a buliról, hiszen örültem annak, hogy talán utoljára, de láthattam egy olyan szupersztárt, akinek a zenei munkássága ugyan nem áll feltétlenül annyira közel hozzám, de mégis mindig elismeréssel csettinthettem azután, ha feltettem otthon egy lemezét. Ám mégis kicsit savanyú maradt a szóló, hiszen a hangosítási hibákkal majdhogynem tönkretették egy zenekar munkáját, és közel húszezer ember szórakozását. Ettől függetlenül: Viva Carlos Santana!.
Summa: 10/6 (a technikai bakik miatt)
