Kifejezetten jól szórakoztam a Hogyan tudnék élni nélküled? megtekintése közben. Orosz Dénes filmje többször meg is nevettetett. Hogy ezt többnyire a hitetlenkedés szülte? És nem vele, hanem rajta? Na de akkor is! A Demjén Ferenc dalaira épülő romantikus musical elvégre máris pozitívabb emlék marad nagy elődjénél. A 2017-es Pappa pia közben is egyre döbbentebben fogtam a fejem, de ott sajnos semennyire nem volt vicces az egész. Az idei év egyik utolsó magyar filmje viszont annyira rossz, hogy az már jó.
Gondolok itt például a poénokra. A forgatókönyvet Goda Krisztina és Kormos Anett írta, utóbbi miatt tehát azzal a naiv feltételezéssel ülünk be a moziba: itt valami vicces dolgot fogunk látni. Mutatom is mindjárt a két kedvencemet belőle, amelyek annyira sokkoltak, hogy muszáj volt rögtön lejegyeznem mindkettőt.
Előbb viszont a sztori röviden: a jelenből indulunk, fiatal énekesnő mindenféle legénybúcsúkban vesztegeti drága művészéveit. Kanos férfiak megalázzák, taxiba vágódva menekül, majd hazatérve rögtön Demjén-dalra fakad. A film első igazán abszurd jelenete ez a zongorás énekelgetés, de ilyenekből bőven akad még a későbbiekben. Másnap rohannia kell a családjához, ahol a viszonyok elsőre elég zavarosak: összetört szívek, halálesetek, harminc évvel korábbi titkos naplók. A jelenetek életszerűtlensége megint csak kifejezetten mulattató: ez az a film, ahol egy elrejtett mobil keresése oda vezet, hogy két órán belül új apja van az embernek.
Anyuka egykori, szívhez szóló titkos levelei aztán visszadobnak bennünket 1994-be, ahol megtudjuk, hogyan ismerkedett meg Eszter (Törőcsik Franciska) a nagymenő rocksztárpalántával, Gergővel (Ember Márk). Tombol a balatoni nyár, elvileg bőven a rendszerváltás után, de mintha a film egy nagyra nőtt szocializmusnosztalgia próbálna lenni. A kilencvenes évek közepén már Tandori Dezső is a Prodigy zenéjét méltatta, de itt egy Demjén-dal kicsit rockosabb előadása is olyan döbbenetet vált ki a Jól Szituált Családból, mint a Johnny B. Goode a Vissza a jövőbe ötvenes évekbeli közönségénél. A kedvencem, amikor a 21 éves Eszter vőlegénye (Brasch Bence) feszengve, nagypapásan heherészve mondja: srácok, ez nem a Boldog szülinapot! Komolyan ez történik: a jövendőbeli felkér egy popos rockzenekart barátnője köszöntésére, majd sokkolja, hogy előadnak egy Demjén-slágert.
Nála jobban már csak a zsarnok apa döbbent meg. Seress Zoltánnak kifejezetten bejött ez a karakter, már a Valami Amerika-sorozatban is lehetett rendesen utálni, de most még annál is jobban hozza a terrorpapát. Két pofon és üvöltözés közben viszont hirtelen összecsuklik, amitől máris ő lesz az áldozat, így lánya kénytelen-kelletlen lemond a szerelemről, és hozzámegy a jófiúhoz. Sablonsztori, végtelen szürrealitással tálalva.
Ugrunk vissza a jelenbe, ekkor már alig várva, hogy kiderüljön, kik alakítják Törőcsik és Ember időskori másait. Majd éri a nézőt a következő döbbenet: ugyanők minimális öregítéssel. Amikor gyerekként színházasdit játszottunk, a kisszobában hitelesebben varázsoltuk magunkat idős emberré, mint azt ebben a 700 milliós állami támogatással készült filmben teszik. Gulliver úti céljai közé is beférne az ország, ahol a férfiak vagy fiatalon halnak, vagy a Pán Péter-szindróma fizikai tüneteit mutatják magukon.
Mindenesetre a sztori itt már készen állna arra, hogy megismételje az Így jártam anyátokkal emlékezetes befejezését, de sajnos még ezt sem tudja összehozni. Akadnak viszont végig mindenféle bizarr zenés-táncos jelenetek, melyekben a dalok szájra illesztését sem tudják rendesen megoldani.
Na de most már térjünk vissza a két kedvenc poénomhoz! Az egyikben fiatal zenészsrác szédíti azzal a lányt a kultúrházas-rocksztárkodós hangulatban: „Billentyűs vagyok. Amíg a kezem ép, az élet szép!” A másikban romantikusan csónakáznak a 90-es évek hősszerelmesei, amikor elhangzik ez a párbeszéd: „– Te is érezted? – Igen, azt hiszem, egy hal nekiúszott a csónaknak. – Nem, a szabadságot a színpadon!” Merthogy rocksztárunk amúgy nagy ideológusa is a szabadságnak, arról szeret nagyon fennkölten áradozni vízparton és táncteremben egyaránt.
Szóval izgultam, sírtam és nevettem az új Demjén-filmen, az elejétől a végéig kiválóan mulattam. Ahogy pedig így végiggondolom, képes lennék csak azért újra beülni rá, hogy lássam a döbbenetet azok arcán, akiket elrángatok rá. Mi a teljesítmény, ha nem ez? A film természetesen máris folytatásért kiált. Könyörgök, ne hagyják abba! Kell még egy film!
Hogyan tudnék élni nélküled? Magyar romantikus musical, 105 perc. December 12-étől a mozikban
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/50. számában jelent meg december 13-án.
