József Attila unokahúgaként hivatkozik Németh Gábor a Privát idegenvezetés szerzőjére a kötet fülszövegében. Valóban lehetett is benne valami, noha Horváth Eve megidézett épp más fontos írókat is Pilinszky Jánostól Baka Istvánig. De valóban megláthatjuk a józsefi rokonságot, amit mutat a legutóbbi, Metasztázisok című kötet is. A játék, a nélkülözés, a hányatott sors mind megjelenik Horváth Eve költészetében.
Azt viszont, mennyire sokszínű alkotó valójában, jól mutatja a könyv, melyben ciklusokba rendeződnek a hasonló jellegű szövegek, és még egy szonettkoszorút is találunk benne. Fontos a kísérletezgetés, a határok keresése, jól is áll ez Horváth Eve-nek, ugyanakkor a kötet legerősebbjei még így is azok, amelyek nagyon is saját hangján, jellegzetes formáiban szólalnak meg.
A Metasztázisokat ráadásul szinte már regényként, folytatásos történetként is olvashatjuk: a testvér elvesztése, az anya emlékével való birkózás végigvonul a verseken. A szerző, aki az elmúlt évek egyik legerősebb hazai költői bemutatkozását hozta, ilyenkor a leghatásosabb. Megrendítőbb nem is lehetne: „hullámokban tör rám, hogy végül majd friss emlék leszel. / lefogyott a hangod. hallom a telefonban. karcos lett és gyenge, mintha / valaki a földön túlról beszélne hozzám. kopasz, csontsovány / emlékmű-magad a mélység ünnepélyébe csomagolod, / és soha többé nem jössz ki onnan”.
Horváth Eve a szinte észre sem vett, hétköznapi pillanatok költője, egyszerre mutatja a mulandó percek nyomorát és derűjét. IKEA-s ágykeretekből, zománcos bögrékből, kádnyi vízben ázó téli papucsokból tevődik össze nála a mindenség. Nélkülözünk, de sokszor épp akkor érezzük magunkat a legszabadabbnak, amikor csak mi vagyunk, és a világ. Rettegünk szerettünk elvesztésétől, utólag pedig folyton csak azokat az utolsó pillanatokat forgatjuk magunkban. Horváth Eve verseit fájdalmas, mégis nagyon megnyugtató olvasni. Ott vagyunk bennük mindannyian.
A járvány hétköznapjairól szólnak a költők, jóslatokra még nem vállalkoznak
Reméljük, a Szép versek most már visszaállhat rendes megjelenésre, és a karanténidőszak is egyre inkább a versekbe szorul majd vissza a napi hírek világából.
Külön kiemelendő a Van egy fal, mely már a 2021. márciusi Alföldben is lenyűgözhette az olvasót: „cetliket hagyni szanaszéjjel a lakásban, nem / tudni, milyen nap van. ülni a kivágott diófarönkön, / felállítani az eldőlt plumériát. játszani a kutyával, / megtapogatni a vemhes macska hasában a kölyköt. / nem törődni azzal, ami nincs kész, hagyni a csigát / a frigóra tapadva. a leolvadt csirkefarhátat vissza- / dugni a hűtőbe. nem küldeni el azt a csatolmányt, / amire várnak. hallgatni a szélcsengőt, és úgy érezni / magad, mint egy zsivány villon korában, akasztás / után”.
A legemlékezetesebbek talán ezek is, a hangulat- és közérzetversek, mellettük a gyász stációiról, a családtagokhoz fűződő viszonyról szólóakkal. A szövegek egyszerre küzdenek a szeretett rokon elvesztésével, ahogy azzal is, hogy életükben megtettünk-e mindent, ott voltunk-e egymásnak igazán. Mikor és mivel tehettük a legjobbat? Milyen az, amikor ismerjük a másik összes rigolyáját, hogyan kezdjük el megszeretni azokat? A sok-sok sürgetés, elharapott félmondat, a hiány hova kerül utólag, miként rendeződnek el bennünk az emlékek?
Horváth Eve verseivel sokan még csak most ismerkednek, mások talán csak utólag fogják felfedezni maguknak. Aki már ismeri, tudja, hogy a 2010-es évek egyik kiemelten fontos költői megmutatkozása az övé.
Horváth Eve: Metasztázisok. Kalligram, 2024. 2990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/13. számában jelent meg, március 28-án.
