2024-re a képregényfilmek elértek egy olyan állapotba, ahol már nem feltétlenül lehet biztos sikernek elkönyvelni egy filmet csak azért, mert elérte a mozikat. A Sony Pókember-univerzuma (Pókember nélkül) erre a tökéletes példa: az eddig megjelent öt filmből három (a Venom-trilógia) nevezhető anyagi sikernek, kritikainak viszont egy sem. Azonban idén a Madame Web mémstátuszba hajlóan rossz minősége és szereplése sem szegte kedvüket, így az évet szuperhős-szempontból ezúttal a Kraven, a vadász fogja zárni, amely ennek az franchise-nak a hatodik filmje.
A történet a később Kravenként ismert Sergei Kravinoff múltjába kalauzol el minket: megtudhatjuk, milyen körülmények között nőtt fel, miért neheztel annyira apjára, illetve milyen úton-módon tett szert állati eredetű képességeire. A film során később felbukkan Calypso, Rhino, illetve Kraven féltestvéreként Kaméleon.
A film az első húsz percben elénk tárja minden pozitívumát: az R besorolással összefüggésben olyan véres és brutális, amilyennek a Venom-filmeket anno elképzeltük. Kraven és apja konfliktusa érdekesen indul, hiszen megannyi szuperhősös eredettörténet szól arról, hogy a tanítvány szembefordul javíthatatlan mentorával. Az akciójelenetek között tetten érhető némi kreativitás, a kezdő verekedés pedig azt sejtetné, hogy a film további részében is hasonlóan kompetens vérengzéseknek lesz kitéve a néző. Azonban a film visszaugrik a jelenbe, és ezzel a film minősége is megáll valahol a Madame Web és a Venom-filmek között félúton. Az egyik legnagyobb hiányossága a látványban keresendő: a Venom-filmekkel megegyező költségvetésből igen keveset fordíthattak az animációra, így csapnivalóan néznek ki az állatok. Márpedig állati szereplőkben és ellenfelekben nem szűkölködik a film.
Habár a történet ígéretesen indul, a Sony megint belelépett abba a csapdába, amit a Raimi-féle Pókember 3-nál már felállítottak maguknak: túl sok karaktert szeretnének egyszerre felépíteni, emiatt egyikükre sem jut elég idő. Ebben a filmben is benne van egy pár olyan szereplő, akik a képregényrajongóknak lehetnek egyedül ismerősek, azonban nem lesznek jobban kidolgozva.
A karakterek felé tanúsított hozzáállás azonban a színészek terén ütközik ki leginkább: Christopher Abbott Foreignerje teljesen jellegtelen és érthetetlen gonosz. Sem képességéről, sem annak eredetéről, sem karakteréről nem mond nekünk a film semmit. Nála eggyel jobban jelen van Russell Crowe mint Nikolai Kravinoff, azonban a karakternek nem adtak többet három mondatnál és két egész szituációnál. Crowe (egyébként teljesen lapos és erőtlen) alakítását azonban karizmája képes megmenteni, így az ő karaktere csak csalódást keltő lesz a film végeztével. Ariana DeBose játékára azonban a karakter silány megalkotásán kívül nehéz magyarázatot találni: az Oscar-díjas DeBose a film során egyetlen arcmimikát használ, ami csak azért nem teljesen szembetűnő, mert a film meglepően kevésszer szerepelteti Calypso-t. Habár hátterét egy szinten megismerjük, később karakterét semerre sem viszi előre, a film csúcspontján pedig egyszerűen eltűnik, így normális lezárást sem kap.
Fred Heichinger velük szemben legalább próbálkozott, azonban az ő (egyébként Kraven és a képregények szempontjából fontos) karakterét sem alkották meg rendesen. Képességére sem kapunk semmi magyarázatot, így a filmvégi képregényes kikacsintás a nézők nagy részénél inkább szemöldökráncolást hozhat eredményül. A film második legjobb alakítását Alessandro Nivola hozta mint Rhino, azonban ez is inkább a színész, mintsem az írás érdeme. Nivola, ahol tud, ott próbálja megmutatni Rhino különböző arcait és mélységeit, azonban a film főgonoszának szánt Rhino sem elég játékidőt, sem súlyához megfelelő lezárást sem kap. A címszereplőt alakító Aaron Taylor-Johnson társaival ellentétben már veterán képregényfilmes színész, emiatt karakterét képességeihez méltóan képes vászonra vinni. Ez az apjával közös jelenetekben mutatkozik meg igazán, amikor is a két színész interakciója során betekintést nyerhetünk abba, hogyan kellett volna ezt a szálat korrekt módon megírni.
A forgatókönyv a karakterek megírása, kidolgozása és kapcsolataik feltérképezése mellett a történetmesélés terén is igen csúnyán pofára esik, és ennek legjobb példája a film végén lévő nagy csavar, ami a rengeteg felesleges fárasztás után egyszerűen nem képes eljutni a néző tudatáig, hiszen felépítése nem történt meg, feloldása pedig lusta.
Habár az emberközelivé tett gonosztevők virágkorukat élik mostanság, van pár olyan karakter, akiknél ez a formula nem működőképes, és közülük Kraven az egyik. A képregények legjobb történetszálában a karakter pont az innen hiányzó Pókembert vadássza le, majd lép a helyébe, elénk tárva ezzel megtört pszichéjét és azt a szent célját, ami az őrületbe kergette. Mivel Kraven a képregényekben már nem igazán tud mit kezdeni céljának elértével, emiatt ott öngyilkosságba menekül, ami egy gonosztevő történetének a tökéletes lezárása. Azonban a film megpróbál belőle antihőst faragni, ami pont azért nem sikerül, mert a képregényes eredettel megy teljesen szembe, azonban azzal szemben semmi kézzelfoghatót nem képes felajánlani.
Meglehetősen ironikus, hogy a Kraven, a vadász (amelyben a „vadász” szó legalább ötvenszer hangzik el) lett a Sony zsákmányszerzésének utolsó prédája: egy már alapötletében megbotló, technikai téren félkész, forgatókönyvi szempontból összecsapott alkotás, amely még színészeit is képes volt elpazarolni. Ha egy dolog miatt hálásak lehetünk a filmnek, az az, hogy a már előrevetített, katasztrófához közeli eredménye a pénztáraknál elgondolkodtatta a Sony producereit. Emiatt a Kraven, a vadász egy hányattatott sorsú filmes „univerzum” utolsó koporsószöge lett, amire csak azért fogunk majd emlékezni, mert visszahozta a Marvelhez a Pókember gonosztevőit.
Kraven, a vadász. Amerikai akció-sci-fi, 127 perc. December 12-étől a mozikban.
