Magasra tette a lécet előző filmjével David Robert Mitchell. A Valami követ a cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be, és imádták nézők, kritikusok egyaránt. Amikor havonta érkeznek a mozikba a démonos sablonijesztegetések, üdítő látni egy a műfaj alapjaihoz okosan visszanyúló, eredeti sztorit. A horrorok többsége igyekszik egyre több alapmotívumot magába olvasztani: legyen rémisztő ház, éjszaka nyikorgó ajtók, múltbeli családi trauma és néhány a legváratlanabb pillanatokban lecsapó rém.
Ehhez képest volt dicséretesen visszafogott a Valami követ, amiben a lassan felénk közeledő, azonnali halált hozó ismeretlenek jelentették a fő rémületforrást. Hogy a végén egy A félkegyelműből vett idézet magyarázza a látottakat: „a legnagyobb, legfőbb szenvedés nem a sebektől van, hanem attól, hogy az ember azt képzeli: no most egy óra múlva, aztán tíz perc múlva, aztán fél perc múlva, aztán, íme most, íme most mindjárt kiröpül a testedből a lélek, azután már nem vagy többé ember s ez egészen bizonyos; a fő az, hogy ez egészen bizonyos.”
Sokat vártak Mitchell új filmjétől, a Kaliforniai rémálom (Under the silver lake) viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Odaveszett a mértékletesség, a rendező is érezte, hogy most valami még jelentősebbet kell letennie az asztalra. Beleszuszakolt hát filmjébe mindent, amit csak tudott, így létrehozva egy popkulturális utalásoktól terhelt, abszurd trashfilmparódiát. Ötletes a fordítói utalás a La La Land magyar címére, Mitchell valóban a hollywoodi álmot kívánja kifordítani, persze teljesen másként, mint a műfaj megszokott képviselői. Az Under the silver lake-hez inkább Thomas Pynchon regénye, A 49-es tétel kiáltása áll közel.
Kaliforniai rémálom magyar feliratos előzetes
A lenyűgöző fantáziájú David Robert Mitchell (Valami követ) ezúttal egy eszeveszett neo-noir lázálmot vitt filmre, amelyben egy főhős bizarr bűntények sorozatáról próbálja lerántani a leplet. A 33 éves Sam (Andrew Garfield) meglehetősen kiábrándult a világból, ám most mégis felforr körülötte a levegő.
Kapunk egy bizarr főhőst, aki valami nagy összeesküvést sejt, ezért minden apróságot jelnek véve nyomozgatni kezd. Sam (Andrew Garfield) afféle élhetetlen naplopó, aki nők hajkurászásán és képregények olvasásán túl nem sok mindenre képes. De mikor hirtelen eltűnik a lány, akit épp csak megismert, kutatásba fog, hogy végül ráébredjen egész világa hamisságára. Titkos üzenetek bukkannak fel mindenütt, természetesen Jézus-hívő popslágerekben és depressziós Nirvana-szövegekben a leginkább, a nyomok messzire vezetnek.
Hogy hová? Nem mondom, hogy kiderül a filmből, mert sajnos az alkotásnak és az egyre vadabb fordulatoknak se füle, se farka. Amivel persze semmi baj nem lenne, láthatóan a rendezőre nagy hatást gyakorolt többek közt David Lynch művészete. Csakhogy a Kaliforniai rémálom épp a határon lebeg: túl abszurd ahhoz, hogy komolyan lehessen (és kelljen) venni, ahhoz viszont nem elég szürreális, hogy a néző el tudja engedni fantáziáját.
Ha már a Pynchon-mű szóba került (de említhetjük Gombrowicztól is a Kozmoszt), lebegtethették volna a dolgot, hogy valódi nyomokról van-e szó, esetleg csak a modern ember nem bír meglenni rejtélyek nélkül. Nemcsak a XX., de a XXI. századi sem, bár a Kaliforniai rémálom a Valami követhez hasonlóan ügyesen egyensúlyoz a nyolcvanas évek és napjaink között, így lesz a retróhangulat mellett is nagyon mai mozi. Ezen túl viszont elvész az ötletkavalkádban, és sem a vígjáték-, sem a neonoir-jelleg nem jön ki annyira, mint kellene. Elég lett volna most is csak egyetlen izgalmas alapszituációt venni, majd azt következetesen továbbfűzni. Ha szerencsénk lesz, legközelebb már nem a horror, de a saját alapjaihoz tér vissza Mitchell.
Kaliforniai rémálom (Under the Silver Lake) amerikai krimi-vígjáték, 139 perc, 2018
