
Az Oscar-díjért is versenyben van A szent füge magja, melynek rendezője és több stábtagja is kénytelen volt menekülni Iránból a nemzetközi bemutató után. Kritikánk a filmről.
Annyira szeretném most megölelni Rezvant, és adni egy puszit Szanának – mondja A szent füge magja egyik megrendítő pontján a vizsgálóbíró apa. Felesége biztatja, menjen csak – aztán mégsem megy. Mégis elhisszük, hogy az egyre súlyosbodó családi konfliktusból van kiút számukra. Elhisszük, hiszen voltaképpen jó emberek mind. Polgári életet élő iráni család, a férj lelkiismeretes, a feleség óvatos, de melegszívű. A kamaszodó lányokat pedig fűti az igazságérzet. Véleményük van, kérdéseket tesznek fel – fogalmazza meg a film egy pontján aggódón az anya. Mindez pedig, tudjuk jól, „békeidőben” is kockázatos arrafelé. Hát még, amikor a nőjogokért vonulnak tömegek az utcára, a kormány és a rendőrség pedig különös brutalitással reagál a lázadásra.
De nem foghatjuk csupán a körülmények együttállására a dolgot. Ahogy nem is egyszerűsíthetjük le Mohammad Rasoulof filmjét a tüntetések melletti kiállásra. Sőt, egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy semmit nem rág a szánkba, a nézőre hagyja a következtetések levonását. A szent füge magja az a film, ami után órákig lehet beszélgetni hazugságokról és elfojtásokról, szólásszabadságról és családi viszonyokról. A rendkívül hosszú, közel három órás filmbe a rendező annyi mindent beletett, hogy azok elemzésével könyveket lehetne teleírni. Mégsem válik túl sokká, mégsem kell arra emlékeztetnünk, hogy a kevesebb néha több. Itt a több valóban több. A film pedig, bár az iráni valóságról mesél, mégis tükröt tart elénk is. Elnyomó rezsimek és liberális demokráciák népeinek egyaránt. A hazugság elvégre mindenhol ugyanúgy mérgezi a lelkeket, a kibeszéletlenség eltávolít barátokat és családtagokat.
A szent füge magját nézve iszonyodva tehetjük fel a kérdést: így néz ki tényleg egy barátság? Így beszélnek egymással kollégák, így közeli rokonok? A családi konfliktus ugyan a vizsgálóbíró fegyverének eltűnéséből fakad, de a valóságban bármi más, bagatell ügy állhatna mögötte. Nem vehetnek elő olyan esetért, amire nem volt ráhatásod – nyugtatná egy ponton felesége Imant. Aki viszont pontosan tudja: már hogyne tehetnék. Elővehetik bármiért, neki nem kell semmit elkövetnie. Ahogy persze „bűnhődhet” amiatt is, hogy tisztességesen próbál eljárni. A film elején rögtön azt halljuk, hogy előléptetése után kikéri magának egy ügyészi kérés azonnali teljesítését. Húsz évig tisztességesen végezte a munkáját, így is kívánja folytatni – mondja. Kollégája egyetlen rövid felirattal szereli le: „lehallgatnak”. Szereplőinket végig a paranoid félelem, a hazugságba kényszerülés vezérli. A film eleji nagy családi ünnep oka, hogy végre nagy vonalakban elárulják a két lánynak, mit is dolgozik az apjuk. Amikor később Iman ingerülten odaveti kollégájának, hogy mégis meddig kellett volna titkolóznia, ő azt válaszolja: a sírig. A rendszer mindenkitől elvárja, hogy hazugságok sokaságába éljen, miközben az erkölcsi rend egyik fő szabályaként hangoztatja: igazat kell mondani. A családon belüli rend egyik legnagyobb sértéseként emlegetik a hazugságokat, noha titkolózik itt feleség a férj, lányok a szülők elől. Azért titkolóznak, mert tudják, hogy ha őszinték lennének, azzal végtelenül rosszul járnának. Azért titkolóznak, mert nem bízhatnak még a legközelebbi hozzátartozójukban sem.
A lányaira nem gyanakszik, a feleségében pedig tökéletesen megbízik – mondja egy ponton Iman. Talán ő maga is elhiszi ezt abban a pillanatban. Szeretné így gondolni. A feleség értetlenül veti fel, hogyan vihetnék a családi barátjukhoz kihallgatásra a lányokat. Hiszen összejárnak mindig, a gyerekek is ismerik egymást. Gondolják csak pszichoterápiának az egészet – érkezik a válasz. Nos, ha így nézne ki egy pszichoterápia, akkor a priccses-küblis börtöncellákat is átminősíthetnénk szállodai szobákká. – Soha senkivel nem beszéltek tiszteletteljesebben itt, mint én most veled – hallja a nő „barátjától”. Valóban igazat szólhat: ismeretlenek nyilván nem csupán végtelenül megalázó bánásmódra, de fizikai fenyítésre is számíthatnak. Mint a kamaszlányok barátnője, aki a tüntetők közé keveredik, így előbb szemen lövik, később pedig brutálisan bántalmazzák. A szülők mégsem akarják elfogadni, hogy mindezt teljesen ártatlanul szenvedi el. Biztosan tett valamit – söprik félre kétségbeesett lányaikat. Pedig sejti az anya, hogy igazat mondanak – és próbál valamit segíteni. A kálvária persze ettől csak fokozódik. Hiszen hogyan is gondolhatta, hogy van neki olyan barátnője, akire rábízhatja magát?
A szent füge magjában a család modellezi a rendszert, egyben mutatja, hogy a kötelező elfojtások rezsimjében nincs olyan, aki megúszhatná az egészet. Te nem érted, mert te belül vagy – veti oda az egyik kamaszlány apjának az előzetesben is kiemelt mondatot. Sokan erre egyetértőleg bólogatnak, a rendszer építői és alávetettjei közti különbség példázataként tekintve erre. Pedig Rezvannak csak részben van igaza. Valóban, az apa a rendszer szolgálatában áll, annak ideológiai alapvetéseit maga is hiszi, noha tisztességéről láthatóan egyre kevésbé van meggyőződve. De a legkevésbé sincs meg számára a kapun belüliek szabadsága. Rabszolga ő is, akit még feljebb léptetése után is puszta aláírógépnek tekintenek. Az egyetlen pedig, amibe menekülhet, hogy így nem is tehet igazán semmiről. De akkor minek is van ott? Minek is van egyáltalán? Iman egész addigi élete küszködés volt, és a hit, hogy saját erejéből építette fel magát. Feleségével rendületlenül hitték, hogy hamarosan jön a jobb élet: három szobás ház, nagyobb anyagi biztonság, élethosszig tartó egzisztencia. Amit helyette kaptak: fokozódó üldözési mánia, ellenségeskedés, a megmaradt kapcsolatok szétzüllése. És asszisztálás a zsarnokság legsötétebb időszakainak egyikéhez, semmire tömegesen osztott halálos ítéletek gyártásához. Megérte?
Rasoulof filmje azért annyira fájdalmas, mert látjuk, ahogy jóravaló, egymást szerető emberek életét teszi tönkre, hogy nincs lehetőség a magukkal és egymással szembeni őszinteségre, az értelmetlen szabályok és a status quo megkérdőjelezésére, egyáltalán az önkifejezésre, a szabad véleménynyilvánításra. Miközben filmünk hősei gyakorlatilag úgy élnek, mint nyugaton bárki: isszák ebédhez a Coca-Colát, bújják az okostelefonon az amatőr videókat, a kamaszlányok szelfiznek, az édesanya mosogatógépre vágyik. A film egyik szomorúan komikus pontja, amikor a szülők azt kezdik el ígérgetni a lányuknak, hogy kékre festheti a haját, ha előáll a (vélt) igazsággal. A hidzsábot viszont fel kell venni, az nem lehet másképp. Ahogy a híradóban hallottak igazságát sem szabad megkérdőjelezni, és természetesen az apának sem ellent mondani. De egyre kevésbé egyértelmű, hogy ha a tegnapig még kötelezőnek gondolt elképzelés a múlté, akkor a mait miért ne lehetne ugyanúgy vizsgálat alá vonni.
A szent füge magja lassan, fokozatosan építkezik, jelenetről jelenetre figyeljük a paranoia eluralkodását, a legszentebb kötelékek felfoszlását. És azt találjuk, hogy szó sincs itt semmiféle konzervatív ideákról. Hiszen ahol a rendszer alapja, hogy gyermekeidet első szóra szolgáltasd ki, hogy ne beszélj őszintén a szüleiddel és ne merd a házastársaddal megosztani a dolgokat, ott a legősibb társadalomszervezési egység, a család értelme kérdőjeleződik meg. Mindehhez pedig még Iránba sem kell menni, csak a nyugati világot az ellentétes irányból mételyezi a jelenség. Amikor apák és fiúk üzengetnek egymásnak a nyilvánosságban, amikor a saját gyerekeikkel támadják az ellenoldali politikusokat, ott nem a demokrácia diadalát ünnepelhetjük, hanem a valódi értékek semmibe vételét kell észrevennünk.
A szent füge magja stábjának sorsa pedig tökéletesen alátámasztja a film bátorságát, mondanivalójának igazságát. A nemzetközi bemutató után ugyanis az alkotók jó részének menekülnie kellett Iránból, a rendezőt pedig egyenesen nyolcéves börtönbüntetésre ítélték. Gyalogosan kellett szöknie, hogy a német konzulátuson keresztül Európába érkezzen ő is. A filmet magát viszont nem ez teszi kihagyhatatlan mesterművé, az utóélet ismerete nélkül is tökéletesen működik. Oscar-díjáért mindenképp szoríthatunk, még ha több esélyt is adnak a nemzetközi filmes kategória más jelöltjeinek. Figyelembe véve viszont az Emilia Pérez és az I’m Still There egyéb jelöléseit, ahogy azt is, hogy A szent füge magja elkészítéséhez rendkívüli művészi elkötelezettség kellett, valóban annak örülhetnénk a legjobban, ha Rasouloféknak adnák az elismerést.
A szent füge magja. Francia-német-iráni dráma, 168 perc. Január 30-ától a mozikban.