Miközben izgalmas történelmi filmek – minden ellenkező kultúrharcos elképzelés dacára – folyamatosan készülnek, a magyar animáció több évtizede takaréklángon üzemel. Jobb, rosszabb periódusok váltják egymást, de összességében a rendszerváltás óta nincs elegendő pénz a műfajra. A kétévente megrendezett animációs mustra, a kecskeméti KAFF folyamatosan küszködik is azzal, hogy alig készül nagyjátékfilm, amit be lehetne mutatni. Animációs rövidfilmek érkeznek még néhány egyetemi osztályból, de sajnos ezek száma is egyre inkább csökken. A sorozatgyártás pedig rég ott tart, hogy ha évente el tudnának készíteni egy-egy epizódot, már örülnének az alkotók. Akik még kitartanak, többnyire ellenszélben teszik. Érdemes belenézni például a Candide vagy a Hunor epizódjaiba. Bárcsak több hasonló készülne! A kiemelten támogatott projektek között is akad olykor színvonalasabb, vegyük csak a Toldi sorozatot, de sokszor sajnos csak olyan borzalmakra futja, mint A pozsonyi csata volt.
Ilyen körülmények között minden egyes animációs nagyjátékfilm érkezése eseményszámba megy. És már akkor is örülhetünk egy szerzői film megszületésének, ha egyébként nem áll közel hozzánk a kész munka. Ha viszont egyesen olyan színvonalas, szerethető film születik, mint Gauder Árontól a Kojot négy lelke, tényleg van okunk ünnepelni.
Jellemző, hogy a rendezőnek nyolc évébe telt, hogy ez a mű megszülessen. Közben kijöttek már Kojot-rövidfilmjei, de egész estés animációja utoljára 2004-ben. Egészen megdöbbentő, hogy szinte húsz évet kellett várnia a következő bemutatóra. A Nyócker rajongóit így meglepheti, hogy a Kojot négy lelke egészen másféle film lett. Vizualitásában is nagyon eltér tőle, és ezúttal sokkal inkább szól az egész családhoz, a legkisebbeket is beleértve. A Nyócker szókimondó humora kapcsán időnként a South Park jutott eszembe, különösen amikor sikerült képbe hozni Bush elnöktől Bin Ladenig mindenkit. A Kojot négy lelke inkább a néhány évvel ezelőtti animációs filmet, a Medvevilág Szicíliában-t juttatja eszünkbe. Minthogy Gauder Áron régebb óta dolgozik filmjén, természetesen nem annak másolására kell gondolni. Viszont mind a fordulatos történet, mind az állatvilág és a misztikum vegyítése közel áll mindkét produkcióhoz. Tanulságos, hogy miután itthon alig van lehetőség animációs filmkészítésre, egyes művészeink ilyen nemzetközi projektekben kamatoztatják inkább tehetségüket. A Medvevilágot jelölték is Cannes-ban, míg a pár évvel korábban, kecskemétiek részvételével készült A vörös teknőst Oscarra. Apropó, a rangos animációs verseny, Annecy rövidfilmes fődíját pedig tavaly Turai Balázstól az Amok vihette haza. Lehet, hogy végre tényleg több teret kellene adni a magyar animációnak?
A Kojot négy lelke alapján is azt válaszolhatjuk erre: abszolút. Gauder Áron ezúttal Bereményi Gézával közösen dolgozott egy indián teremtésmítoszon, mely még így is eszünkbe juttathatja bizonyos pontokon a Nyóckert. Hiszen a nyolcadik kerületi iskolások is a történelem előtti időkig, a mamutok korába utaztak vissza, hogy olajat termeljenek maguknak. A Kojot négy lelke pedig a kezdet kezdetétől indul, amikor is egy idős bölcs indián, az Öreg Teremtő (Papp János) létrehozza a világosságot és sötétséget, szétválasztja a vizeket és a szárazföldet. A különféle teremtéstörténetek persze sok hasonlóságot mutatnak egymással, itt is bőven akadnak ismerős elemek, meg persze egészen szokatlanok is. Az Öreg Teremtő elsőként is egy kacsával találkozik, vele beszédbe elegyedve kezd a világ megalkotásába. Álmában jelenik meg előtte az őt folyamatosan provokáló Kojot alakja (Bozsó Péter), aki ki is szökik rögtön a valóságba, majd beavatkozik a teremtés folyamatába. Az emberek már az ő ténykedése hatására lepik el a bolygót, később pedig jelentős szerepe lesz a történelmünk alakulásában is. A Kojot ezek alapján afféle ördögi figuraként tűnne fel, de amennyire impulzív, gyarló és rosszra csábító teremtmény, annyira szerethető is lesz a néző számára. Nem azonosíthatjuk egy az egyben az ördöggel, hiszen, ha az Öreg Teremtővel szemben is működik, azért amikor igazán nagy a baj, mégis hozzá fordul segítségért, és menteni próbálja a menthetőt.
A Kojot négy lelkét talán a humora teszi leginkább szerethetővé. Az, ahogy a Kojot próbálja a kántálásban-mormolásban is utánozni az épp világot alkotó Öreg Teremtőt. Az, ahogy Európába érkezve kutyává fokozzák le a rajta jót mulató, túlcivilizálódott lakosok. És még számtalan emlékezetes poén teszi igazán szórakoztatóvá ezt a történetet gyerekek, felnőttek számára egyaránt. A Kojotban az is jó, hogy miközben fontos üzeneteket igyekszik megfogalmazni a természettel és más népekkel való együttélésről, addig a fárasztó, erőltetett didaktikusságot elkerüli.
A Kojot négy lelke persze nem forradalmi, de nem is kell annak lennie. Szórakoztató, elsősorban. A szinkronválasztások is nagyon a helyükön vannak, a történetnek is megvannak a maga tanulságai, és az animáció is szép, bővelkedik kreatív megoldásokban. A kérdés már csak az, hogy egy ilyen munkára tényleg nyolc évet szükségszerű áldozni, vagy kicsivel jobb körülmények között elkészülhetett volna hamarabb is? A magyar animáció bőven megérdemelné végre, hogy foglalkozzanak vele. Hogy ne a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikusait tudjuk csak harminc év múlva is elővenni. Az idei év végre szerencsésnek tűnik, a Kojot után érkezik a Műanyag égbolt, és talán már a Kék Pelikán is Csáki Lászlótól. Az aktuális támogatásokat látva nem lehetünk igazán bizakodóak, de azért bízzunk benne, hogy ez a tendencia nem szakad meg.
Kojot négy lelke, magyar animációs film, 103 perc, március 16-tól a mozikban
