Önmagában szpojlerrel ér fel, amikor egy halálos betegséggel való küzdelemről szóló film a Remény címet kapja. Ha rögtön az elején a teljes lemondással találkozunk, és azzal, hogy a kezelés megindítása is felesleges, hát annál inkább. Amikor pedig megtudjuk, hogy Maria Sødahl a saját történetét rendezte meg, hát kétségünk sem marad a happy end felől. De tudunk-e így még izgulni hősünkért, és azért, hogy a lehetőségként mégis csak felmerülő műtét sikerrel járjon?
A mozikban most bemutatott norvég filmdráma, bár napokra lebontva mutatja a karácsonytól újévig tartó időszakot, mégis ügyesen kerüli ki, hogy az egész a „végkifejletről” szóljon. Arról, hogy feszülten figyeljük: mi lesz ennek a vége? Sőt, a Remény igazi nagy bravúrja, hogy a halálos kórral küzdő Anjával (Andrea Bræin Hovig) együtt tudjuk kimondani: már nem szeretnénk tudni, mennyi van hátra.
Amivel persze hétköznapi esetben sem akarunk tisztában lenni. Ki kíváncsi rá, mennyi ideje maradt, hogy aztán számolhassa vissza az éveket, hónapokat, napokat? Amikor viszont fény derül egy halálos betegségre, rögtön minden részletre kíváncsiak leszünk, szinte már követeljük az orvostól, hogy legyen kíméletlen, és szembesítsen minket a kilátásainkkal. Vajon miért teszünk így? Leginkább a kontroll elvesztésétől való félelemhez van köze: az utolsó pillanatokig szeretnénk úgy érezni, hogy mi irányítjuk az életünket. Sokan a megsemmisülésnél is jobban tartanak attól, hogy kicsúszik a kezükből a kormány, életük a továbbiakban egyik napról a másikra bárhogy alakulhat.
Innen nézve nem csoda, hogy sokan még a haláluk utáni dolgokra is befolyással kívánnak lenni. Kifejezetten friss példa Ennio Morriconéé, aki a saját gyászjelentését is előre megírta. Filmes téren pedig a Sarah Polley főszereplésével készült drámát, Az élet nélkülem-et idézhetjük fel. Az eredeti cím, a My Life Without Me még pontosabb volt: Ann születésnapi felvételeket készített lányainak, és elhatározta, hogy talál egy új feleséget a férjének.
Egy ponton a Remény főszereplője, Anja is azt mondja a párjának (Stellan Skarsgard): ha ő már nincs, mindenképp találjon magának valakit. Igaz, aztán kegyetlenül hozzá is teszi: hiszen egyedül biztosan nem boldogulna a gyerekekkel. A Remény leginkább kettejük kapcsolatának, újra egymásra találásának filmje. Azt vizsgálja, sokéves együttélés után, lassan a középkoron is túl mi mozgat még egy párt, és valóban kötelező-e beletörődni a kihűlt szenvedélybe, a szürke mindennapokba. Nincs sok idejük, néhány nap alatt kell keresztülmenniük mindazon, ami egy átlagos párnak hónapokba-évekbe telik, de a címnek megfelelően úgy tűnik, tényleg van remény.
Ez az a fejlődés, amit hitelesen, átélhetően jár be az egyébként helyenként kicsit belassuló, hatásából veszítő filmdráma. A főszereplőnő nagyon jól hozza a hol némán tűrő, máskor összeomló beteget, míg Skarsgard játéka csendesebb, visszafogottabb. Precízen megmutatva, mennyire nem tudja ilyenkor a másik fél, hogyan kellene viselkednie, mit tehetne és mondhatna, ami kicsit is segít egy ilyen helyzetben. Akkor, amikor a szavak már végképp értelmüket vesztik.
Remény, norvég-svéd dráma (július 16-tól a mozikban)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelent meg, július 17-én.
