Egy bátrabb, súlyosabb és frissebb szuperhősfilm, amely ha nem is feszegeti a műfaj határait, de kellő újdonságot nyújt ahhoz, hogy egy jobban sikerült darabként tartsuk számon.
Kevin Feige és csapata merész vállalkozásba fogott, amikor bejelentették a Mennydörgőket* (angolul Thunderbolts*) még 2022-ben, hiszen a DC saját antihőscsapata, az Öngyilkos Osztag is csak másodjára lett jó. Az aggodalmakat tovább tetézte, hogy azóta a Marvel másik nagy team-up filmje, a Marvelek történelmi mértékű bukásnak bizonyult pénzügyileg, és az új Amerika Kapitány sem lett túlságosan acélos. A Mennydörgők* tehát igen komoly hátrányból indult a nézők egy jelentős részénél, hiszen több olyan karaktert is a fősodorba kívánt emelni, akikről a közönség egy része nem is hallott. Ezért is adódik a kérdés: mit tud nyújtani egy olyan film, amilyenhez hasonlót a Marvel még nem csinált, mindezt egy relatíve tapasztalatlan rendező kezei alatt?
A történet szerint a CIA újdonsült főnöke, Valentina Allegra De Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) egy vádemelés közepette igyekszik megszabadulni múltjának kompromittáló részeitől, emiatt egy helyre kell gyűjtenie a Marvel-moziverzum pár antihősét: Yelenát (Florence Pugh), Taskmastert (Olga Kurylenko), John Walkert (Wyatt Russell), illetve Szellemet (Hannah John-Kamen). Miután a csapat kiegészül Robert Reynoldsszal (Lewis Pullman), Red Guardiannel (David Harbour), illetve Bucky Barnesszal (Sebastian Stan), Valentina terve olyan irányt vesz, amely akár az egész világot is veszélybe sodorhatja.
A Mennydörgők* kiszámítható alkotás, mégis képes fenntartani az érdeklődést: tónusa sötétebb, érzelmei hitelesebbek, szövegei szabadszájúbbak, mint az eddigi Marvel-filmeké. Ezek összessége meglehetősen friss élményt eredményez, ami az idén 17 éves Marvel-univerzumtól mindenképp elismerésre méltó. A sötétebb tónust pedig a látványvilág is megtámogatja, amely kifejezetten egységes lett. Andrew Droz Palermo helyenként egészen művészi kameramunkája a Son Lux együttes zenéjével kiegészülve szinte páratlan atmoszférát képes teremteni. A film emellett a vizuális effektek tudatos használatának köszönhetően kifejezetten látványos, a korrekt vágás miatt pedig pörgősnek és rövidnek hat.
A remek látvány mellé a forgatókönyv középszerű történetet, viszont egy (Marvel-mércéhez képest) meglehetősen érett üzenetrendszert képes társítani. A Mennydörgők* központi témája ugyanis (karaktereihez hűen) az elnyomott/elfeledett traumák, illetve azok hatása a film szereplőinek jelen állapotára. A mozi ezt „sötét oldalként” vagy ürességként definiálja, amely a legtöbb jellemnek elemi részét képzi, emiatt szokatlanul érzelmes, és az átlagoshoz képest mély Marvel-mű lett a végeredmény.
A Mennydörgők* másik erőssége a színészi játék, amely Marvel-szempontból régen volt ilyen egységes. Julia Louis-Dreyfus mint Valentina minden pillanatában uralja a vásznat, karaktere felületes kidolgozása ellenére is. Habár a film nem nagyon megy bele Valentina jellemének mélységeibe (a múltjába is csak bepillantást nyerhetünk), Louis-Dreyfus így is elég teret kap, hogy Valentina ne csak kétdimenziós karakterként legyen számon tartva. Mellette Florence Pugh Yelenaként hasonlóan erős alakítást hoz, amit az a tény is erősít, hogy a film során talán neki kellett a legnagyobb karakterfejlődésen keresztülmennie. Pugh ennek ellenére minden arcrezdülést és minden érzelmet a végletekig hitelesen képes visszaadni. A filmbe új karakterként (az MCU-ba meg új színészként) érkező Lewis Pullman képes még maradandót alkotni Sentryt megformálva. Az ő karakterét meglehetősen jól adaptálták a képregényekből, melynek része jellemének sötét oldala, avagy „the Void” is. Pullman azonban kellően kompetens színész ahhoz, hogy karakterének minden dilemmáját átérezhetően legyen képes megjeleníteni.
Disztópikus és dilettáns – Amerika Kapitány: Szép új világ
Bár önálló kalandnak nem rossz, bemutatkozófilmként pedig elmegy, a negyedik Amerika Kapitány végsősoron egy dolog miatt maradhat emlékezetes.
A Mennydörgők* minden pozitívuma ellenére közel sem hibátlan film, melynek legtöbb problémája annak természetéből fakad. A csapatfilmes felütés miatt Sebastian Stan és David Harbour kevés időt kapnak a vásznon, emiatt a film is veszít egy keveset úgy az érzelmi szál(ak) súlyából, mint a karakterkapcsolatok által kialakított szituációkból. Hannah John-Kamen pedig a Hangya és a Darázs után itt sem volt képes maradandót alkotni, a film ugyanis egy-két jeleneten kívül látványosan nem tud mit kezdeni Szellemmel, emiatt karaktere hét évvel a debütálása után is kifejezetten sekélyesnek érződik. A film az alaphelyzetét emellett egy kicsit lazán kezeli, emiatt néhol erőltetettnek érződhetnek mind a szituációk, mind a karakterkapcsolatok. A Mennydörgők* továbbá helyzetéből kifolyólag (a következő film a hatodik fázist indító Fantasztikus Négyes lesz) nem képes a status quót érdemben megváltoztatni annak ellenére, hogy több újdonságot hoz be az idővonalba, mint a legtöbb Marvel-film.
A Mennydörgők* végérvényesen azzá vált, ami az Amerika Kapitány: Szép Új Világ csak szeretett volna lenni: egy bátrabb, súlyosabb, és frissebb szuperhősfilm, amely ha nem is feszegeti a határokat, de kellő újdonságot nyújt ahhoz, hogy a műfaj egyik jobban sikerültjeként tartsuk számon. Jake Schreier alkotására korai lenne még az „év meglepetésfilmje” címet ráaggatni, de a Mennydörgők* már most a Marvel-moziverzum jobban sikerült alkotásai közé tartozik, mely miatt okkal bizakodhatunk abban, hogy a júliusban érkező Fantasztikus Négyes is hasonló ilyen minőséget fog képviselni.
Mennydörgők*, amerikai fantasy-akció-kaland, 126 perc. Május 1-jétől a mozikban.
