Aki hallott már a Massive Attackről, az tudhatja, hogy zenéjük szerves része a társadalmi, közéleti és politikai kérdések feszegetése is. A legeklatánsabb példa erre a jelenségre, hogy első albumukat a Blue Lines-t simán csak mint Massive mutatták be, az Attack lekerült a lemezborítókról, az épp akkori öbölháborús helyzet miatt. Egyszóval a csapat folyamatosan rezonál a világ változásaira, és hangot is ad az általuk negatívnak ítélt tendenciáknak. Legutóbb például a zenekar törölte magát a Facebookról, hiszen mint kiderült, a közösségi portál alapvető adatvédelmi elveket sértett meg.
Bárcsak ennyi kedvező hírt hallhatnék mostanában róluk a zenéjük kapcsán is! Hiszen az utolsó nagylemezük – a nem nagy túl port kavart – Heligoland 2010-ben jelent meg, s bár az igaz, hogy a 2016-os Ritual Spirit EP – amin újra feltűnt az egyik régen kivált alapító Tricky is – valamiféle reménnyel kecsegtette a rajongókat, hogy talán érkezik valamikor egy új lemez, zenei aktivitásukat látva sajnos ez egyre inkább csak vágyálomnak tűnik. Nem lehet egyszerű manapság a Massive Attacknek, mert 1988-as megalakulásuktól körülbelül 1998-ig tartó igazán aktív időszakukban alapjában reformálták meg az elektronikus zenei kultúrát. Sokan emlékezhetnek arra, hogy 1990-körül nem csak a rock újult meg a grunge zenekaroknak köszönhetően, hanem az elektronikus szintér is. A ’80-asok szintipop csapataiból egyszerűen kifogyott a szusz, az utolsó nagy zászlóshajó a Depeche Mode akkoriban Dave Gahannel az élen épp a vesztébe rohant, folyamatosan szűntek meg a legnagyobb nevű bandák, ráadásul elkezdte a szárnyát bontogatni az akkor még gyerekcipőben járó rave kultúra is, a már szólóban nyomuló DJ-kről nem is beszélve. De ahogy az lenni szokott, akkor ismét elindult valami igazán érdekes zenei folyamat (természetesen hol máshol, mint a Brit-szigeteken), s ha a Massive-ről beszélünk, akkor nevezzük azt a folyamatot a triphop kialakulásának, amely stílust, mint nevet az újságírók aggatták a zenekarra, hiszen valami olyasmit alkottak azokban az években a bristoli fiúk, amihez hasonlót addig sosem hallhatott senki. Persze a vájt fülűek pontosan tudhatták, hogy a korai Massive ugyanúgy merít Alan Wilder soundjából, mint a Dead Can Dance-éből, vagy akár a reggae-ből, a dub-ból, a hip-hopból, a jazzről nem is beszélve.
[gallery type="slideshow" size="full" ids="2010,2011,2012,2013,2014,2015,2016,2017"]
A már említett Tricky, Andrew Vowles, Robert Del Naja és Grant Marshall által alapított zenekar egyfajta átjáróházhoz hasonlítható. Emlékszem, amikor a Top Of The Pops-ban a debütáló Blue Lines slágerét, az Unfinished Sympathy című dalt megláttam még egész fiatalon, nem is értettem, valójában mi is az a Massive Attack. Hiszen a dalt Sarah Nelson énekelte a TV-stúdióban és egy szimfonikus nagyzenekar adta a kíséretét, de a zenekari plakátokon meg egészen más arcok voltak. A nagyon ötletes koncepció szerint a vendégzenészek által is épített imidzs és a titokzatosság is jót tesz a produkciónak. Mára egyébként az alapítókból csak Del Naja és Marshall maradt, kiegészülve a mára már oszlopos taggá vált reggae-énekes Horace Andy-vel és a gitáros Angelo Bruschini-vel. S ahogy tapasztalom, így is működik a projekt: mikor a csúcson voltak tényleg annyira futurisztikus és progresszív zenét alkottak, ami még jó néhány évtizedig megállja majd a helyét bármely színpadon. Talán nem hiába dolgoztak együtt olyan nevekkel eddig, mint Tracey Thorn, vagy a Cocteau Twins énekese, Elizabeth Fraser, majd Sinéad O’Connor, David Bowie vagy akár a Faith No More frontembere, Mike Patton.
A koncertre visszatérve, a Massive Attack 2010-ben járt utoljára kis hazánkban, a VOLT-on, ahol kisebb sértődés lett a fellépésük alatt a másik színpadon játszó Dub FX miatt, de úgy látszik, mára megnyugodtak a kedélyek és a banda újra Budapesten mutathatta meg milyen is az az igazi bristoli trip-hop hangzás.
A Massive előtt az Azekel és a Young Fathers melegítette be a közönséget, akik maguk is szerves részei a Massive produkciójának, ráadásul a Ritual Spirit EP-n is hallhatók voltak már, mint vendégzenészek.
Némi csúszással kezdődött a buli, kevéssel fél tíz előtt lépett a színpadra a zenekar, a 1991-es Blue Lines korong Hymn of the Big Wheelje adta meg a kezdőlökést annak a körülbelül 5000 embernek, aki kilátogatott a Papp László Budapest Sportarénába. Horace Andy reggae-s kántálása és a közönség reakciói már az első percekben remek hangulatot teremtettek. A színpadot uraló ötletes és innovatív kivetítő – ahogy a show haladt előre – egyre többet mutatott meg azokból az üzenetekből, amit az este folyamán a csapat a közönségének szánt a zenéje mellé üzenetként. Ahogy egyre inkább elmerültünk abban a dark, de borzasztóan impulzív, bár néha nagyon nyomasztó zenei masszában, amit Massive Attacknek nevezünk, egyre jobban szippantott magába a közönséget a folyamatosan villódzó LED-fal üzenetkavalkádja is. Del Naja és Marshall néhány szám közben a szintetizátoraik mögül a közönség elé kiállva rapszerű betétekkel színesítették a dalaikat, nyilván az énekes részek Horace Andy-re, a Young Fathers-re és Deborah Miller énekesnőre jutottak.
Érdekes volt, hogy az Apollo 440-hoz hasonlóan két dobost használt a zenekar, az egyikük egy elektromos dobon hozta a Massive feszes és progresszív alapjait, másikuk pedig egy hagyományos, akusztikus dobfelszerelés mögött dobolt, tökéletesen kiegészítve egymást, hihetetlen pontossággal adták vissza a zenekar lemezein megismert hangzást. Nagyon vastag és pontos volt az alap, amit hoztak a Telecaster gitár tipikus hangja is szépen díszítette, a különleges szintetizátor hangokat. A setlist a Blue Lines, a Protection és a Mezzanine albumok legjobb dalaiból állt össze, s bár kimaradt néhány nagy és várva-várt sláger, mégis nagyon kerek egésszé tudott összeállni a fellépés. Szerintem senkinek sem maradt hiányérzete.
A kivetítő folyamatosan ontotta a szalagcímeket, amiket nyilván magyar hírportálokról másolhattak ki; nem kímélték Orbánt, Semjént, de Trumpot sem. Kiemelték, hogy a migráció közös problémánk, a populista politika ellen pedig összefogással és tanulással lehet bármit is tenni. Folyamatosan magyar feliratokkal kommunikáltak a közönséggel, ami elég különleges ívet adott a koncertnek, eszembe is jutott Roger Waters, aki hasonlóképp üzent az emberi indulatokra építő politikusoknak. A fellépés alatt természetesen elhangzott az USA politikáját kritizáló United Snakes a Heligolandről, a Mezzanine Angelje és Inertia Creeps-e, élőben hallgatva mai napig hatalmas élmény, pont úgy, ahogyan természetesen a Blue Lines Safe from Harm-ja is.
Persze lehetne sorolni a dalokat, ami egyébként egy Massive-koncert esetén majdnem hogy felesleges lenne, mert sokkal inkább egy hömpölygő zenei folyamként lehetne jellemezni a bulit, mintsem pusztán dalok egymásutánjaként. Az egy óra húsz perc játékidőbe belefért egy ráadás is, aminek a csúcspontja a zenekar talán egyik legjobb dalának az Unfinished Sympathynak az érzelemdús előadása volt, ami alatt a kivetítő csak egy fájdalmas üzenetet jelenített meg: „mind a részesei vagyunk”! Így utalt a zenekar a szíriai háborúra és annak a mindenkit érintő közvetlen következményeire. Deborah Miller – bár néha megbicsaklott a hangja – emlékezetessé tudta a számot, melynek repetitív lüktetése jó nagy ovációban csengett le. A koncertet, ahogy ezen a turnén lenni szokott, a Splitting the Atom zárta.
S ahogy hagytuk el a helyszínt úgy jutottak eszembe Robert Del Naja egy interjújában elhangzott szavai, miszerint: „Nem szabad elfelejteni, hogy van hangunk, és még ha nem is tudjuk megakadályozni a háborút, valahányszor használjuk a hangunkat, annak mindig van valami hatása. És ez a hatáskeltés a legfontosabb, mert megváltoztatja a jövőnket, ha csak egy kicsit is.” Ebben a Massive tagjának igaza is van, hiszen ennyi mosolygó arcot rég láttam egy koncert után az utcán sétálgatni, s csak remélni tudom, hogy mihamarabb egy új koronggal is jelentkezik majd a bristoli zenekar, hangzásában akár egy újabb, eddig nem ismert stílust teremtve.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
