Nem igazán értettem, hogy lett A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből az év legjobbja több lapnál. Első helyre hozta az IndieWire két listán is, a The Guardian szintén. Az elsöprő siker Jane Campion filmjét látva meglepőnek tűnt. Kifejezetten nehéz ráhangolódni: lassan építkező, töltényeit a végsőkig tartogató moziról van szó. Eltelt már a fele-kétharmada, és még mindig nem tudjuk, hova fog kifutni ez az egész. Aztán egy meglepő, talán nem is kellőképp megokolt fordulat után a történet más irányba indul, mi pedig a végéig a változás magyarázatát keressük. Hogy aztán az utolsó jelenetekre jusson egy olyan csavar, ami garantáltan zavarba fogja hozni a nézőt.
A kutya karmai közt az a film, aminek a megtekintése után jó eséllyel el kell olvasnunk két-három magyarázócikket, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre. Így arra is, mire utal a címbe emelt bibliai idézet. („Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, / egyetlenemet a kutyák karmából!”) Szóval, nem igazán értettem, amíg csak el nem olvastam a kritikákat. Rögtön megvilágosodva, miután ezek majd mindegyikében szerepelt a „toxikus maszkulinitás” (esetleg: „toxikus macsóizmus”) jelzős szerkezet. És az: a Benedict Cumberbatch által megformált cowboy nem veszi észre, hogy annak a kornak, amiben ő jól érzi magát mocskosságával, bárdolatlanságával, „homofób beszólásaival”, végleg leáldozott. Innentől már egyértelműbb volt, hogy ideológiai okokat is keresnünk kell A kutya karmai közt sikerében. Az sem tűnik túl elrugaszkodott feltételezésnek, hogy a jövő évi Oscar-átadásról számos arany szobrocskával térhet majd haza. Talán még A legjobb film kategóriában is lehet majd szorítani neki.
Félreértés ne essék, A kutya karmai közt korántsem rossz film. Jonny Greenwood nyugtalanító, emlékezetes zenéje átlendít még a legvontatottabb részeken is, egy idő után pedig tényleg kíváncsiak leszünk rá, hová fut ki ez az egész. Azzal kapcsolatban viszont, ahogy a kritikák tekintenek rá, erős kétségeink lehetnek. Többek szerint ugyanis a film afféle antiwesternként a műfaj „toxikus maszkulinitásának” károsságára világít rá, a szörnyűséges, kedvelhetetlen Phil figuráján keresztül bemutatva, a történelem hogyan hagyta maga mögött az efféle macsóskodást. Kétségtelen, hogy Phil kellemetlen alak tud lenni: ízetlen megjegyzésekkel keseríti a körülötte élők mindennapjait, barátja halála után különösen zárkózottá válik, öccsével és különösen annak feleségével sem bánik úgy, ahogy illő volna. Szülei köszöntésére nem megy, miután öccse figyelmezteti, hogy előtte jobb lenne megmosdania, nehogy rossz benyomást tegyen a többi vendégre. Phil modortalan, ugrik mások gyöngeségeire, bárgyú gúnyolódásainak elemzéséből pedig évekig megélne két-három terapeuta.
Eközben viszont kétség sem fér érzékenységéhez, bizonytalanságához. Amikor öccse számon kéri, hogy megríkatta majdani feleségét, Rose-t (Kirsten Dunst), zavartan magyarázkodik, igyekszik kisebbíteni az egész jelentőségét. Hiszen csak ugratta őket! A férfi büszkesége nem engedi, hogy megnyíljon, érzelmeit leplezi, tart attól, hogy gyengének lássák és megszólják. Toxikusan viselkedik eközben sokszor? Nyilvánvalóan. Mindez abból fakad, hogy gondban van saját férfiasságával? Nos, ezt már erősen meg kellene kérdőjeleznünk. Legalábbis akkor, ha a sztoriba nem hoznák be a „meleg cowboy nem tud mit kezdeni titkos érzelmeivel” végtelenül elcsépelt magyarázatát. Mindezt hol egyértelműbb, hol rejtettebb utalásokból rakjuk össze, ahogy azt is, hogyan és miért számol le vele Rose fia, Peter (Kodi Smit-McPhee). Peter törékeny kamaszfiú, a ranch cowboyai rendszeresen élcelődnek rajta, élükön Phillel, aki a történet egy pontján mégis csak bizalmába fogadja őt. A nézőnek kell összeraknia, mit lát meg a fiúban, miként igyekszik mentorálni, felkészíteni őt az életre.
A kutya karmai közt egyik legnagyobb erőssége, hogy rámutat: sosem tudhatjuk, kiben mi rejtőzik valójában. Nem érdemes lebecsülnünk a másikat, mert akit gyengesége miatt ugratunk, valójában jóval keményebb, hidegvérűbb lehet nálunk. Akit rendíthetetlennek gondolunk, annak világát akár néhány szóval porrá zúzhatjuk. A finom sejtetések jól állnak ennek a filmnek, még akkor is, ha sokszor kissé blöffszerű, ahogy ráillesztjük a különféle értelmezéseket a sztorira. (Például a bibliai idézetet magyarázva.)
Másrészt Campion filmje számos olcsó eszközzel él, melyek jó pozícióba hozzák filmjét a világnézetileg azonos módon gondolkodókkal, viszont megbicsaklanak a valóság talaján. Így történhet meg, hogy Phil figurája kifejezetten összetett, izgalmas, emiatt pedig sokszor igenis szerethető, mégis számos kritika színtiszta negatív karakterként, már-már szörnyetegként írja le őt. Pedig rajta és Peter karakterén kívül a többieké jóval kevésbé rétegzett, sokkal kevesebbet kapunk belőlük. Phil gyarlóságai között eközben van, ami összefügg a férfiszerepről kialakított elképzeléseivel, van viszont, ami nem. Kegyetlen, gúnyos tud lenni épp egy nő is. Vannak olyan identitásproblémák, szerepzavarok, amik férfiak esetében gyakoribbak, mások viszont épp a nőknél. Mégsem jut eszünkbe „toxikus femininitásról” beszélni, sőt, a nők jó része ki is kérné magának, hogy ilyesmi létezne.
Amikor a pszichológia többé-kevésbé leszámolt azzal, hogy a hisztériát jellemző kórnak tekintse, főleg nőkhöz kötve azt, sokan ünnepelték, fontos lépésnek tartották ezt. A „toxikus maszkulinitást” emlegető pszichologizálás hasonló ahhoz, mintha ma a hisztériás viselkedést a pszichológia még mindig sajátosan női zavarnak tekintené. Napjainkban gyakran emlegetik, hogy nehéz a férfiaknak is rájönniük, hogyan viszonyuljanak saját maszkulinitásukhoz, hogy mi fér bele és mi az, ami gondot jelenthet. Amikor a férfiakra jellemzőbb viselkedésmintákat csokorba szedjük, hogy egyben ítélhessük el azokat, a macsó nagyotmondást együtt kezelve az agresszivitással, az érzelmek elfojtását a „homofób” viccelődéssel, a nők után fordulást a kellemetlen beszólásokkal, akkor a legkevésbé sem az egészséges viszonyok kialakításához járulunk hozzá. A saját elfojtott szexualitását bántó macsósággal kompenzáló férfi sztereotípiájával pedig könnyű élni, de ezzel szintén csak a megúszásra játszunk.
A kutya karmai köztnek megvannak a maga pozitívumai, szerencsére mégis csak segíthet abban, hogy igyekezzünk mindig a látszatok mögé nézni. Akkor is, ha a másik harsányság mögé rejti félelmeit és akkor is, ha visszafogottságba csomagolja bosszúszomját. Eközben viszont túl lassú, kimért, legalább fél órával lehetett volna rövidebb. Hosszas elemzésért kiált, de a végére érve nincs sok kedvünk elölről kezdeni, inkább elolvassuk másoktól, hogy is kellett érteni egyik-másik részt. Nehéz rá az idei év legjobbjainak egyikeként tekinteni.
A kutya karmai közt, 126 perc, elérhető a Netflixen
