A Háromezer számozott darab mindenki számára kényelmetlen film kellene legyen. Valóban forradalmi munka, ahogy Márton Joci a március 15-ei, premier előtti toldis vetítés után fogalmazott. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy (kizárólag) abban az értelemben, ahogy ő érti. Az Ame Panzh csapat tagjaként ismert Márton ugyanis a beszélgetésen közben azon ironizált, hogy őt elmondják mindenféle woke megmondóembernek. Sőt, a moderátor előtte még fel is olvasta, mi mindennek nevezték már korábban. (Például: az identitáspolitika legérdekesebb hazai képviselőjének.) Csakhogy a Háromezer számozott darab, amely a roma reprezentációt tematizáló zseniális szatíra, nem kíméli a politikai korrektség bajnokait. Sőt, a film attól igazán forradalmi, hogy az önnön nyitottságukban sütkérező (felső-)középosztálybelieket teszi kritika tárgyává. Az eredeti színdarab, a Cigány magyar is ezt adta tökéletesen vissza. Nem csoda, hogy a HVG.hu kritikusa úgy fogalmazott: „Sajnálsz? Akkor te egy jó ember vagy… – mondja Farkas Franciska, de úgy, hogy a néző már majdnem a mellette ülőre mutogat, hogy elnézést, ő a jó ember, nem én…"
A Háromezer számozott darab, hasonlóképp Ruben Östlund filmjeihez, vagy a Tűnj el! című szatirikus horrorhoz, az elfogadás leghangosabb hirdetőiről mutatja meg, hogy esetenként mennyire álságos, öntetszelgő pózokból építik fel személyiségüket. Hajdu Szabolcs filmjében, a Békeidőben is láttunk bőven hasonlót. Amikor Császi Ádám filmjében a progresszív nyugati színjátszás jelképe az Ugandan Crossgender Army lesz, akkor nem is kérdéses, hogy a „woke” jelző itt nem igazán aggatható a kész műre. Miközben születtek az elmúlt évtizedekben olyan filmek, amelyek valóban a társadalmi rasszizmust tematizálták elsősorban. Voltak ennek nyomorúságos, paródiaszerű példái, mint például Groó Dianától a Vespa. És voltak megrázó, jól sikerült filmdrámák, többek között például Fliegauf Bencétől a Csak a szél.
A többségi társadalomban előforduló rasszizmus emlegetése viszont nem adhat teljes képet a cigány-nemcigány együttélésről. Mindarról tehát, hogy miféle előítéletekkel is tekintünk mi egymásra, hogyan szeretnénk a másikat látni, és mit tartunk elfogadhatónak, kit tartunk befogadónak. A roma ember ebben a felosztásban természetesen vagy hős kell legyen, az első cigány paleontológus, vagy rögtön késes támadó. Nincs középút, nincs hétköznapi normalitás: ha ki akar törni a legmélyebb gettóból, legyen egyenesen Guinness-rekorder valamiben. Amikor pedig a szegénységben tengődőkről beszélünk, természetesen akkor is önmagunkról, saját jóemberségünkről akarjuk kiállítani a bizonyítványt. Albert Camus ezt a típust rajzolta meg tökéletesen A bukás című művében: „Majd meghaltam például azért, hogy személyesen segítsem az utcán átkelő vakokat. (...) S annak is örültem, erről már, igen, nehezebb beszélnem, annak is örültem, ha egyszerűen alamizsnát osztogathattam. Egy mélyen hívő keresztény barátom egyszer bevallotta nekem, milyen rossz érzés fogja el, ha koldus közeledik a házához. Nos, az én esetem ennél is rosszabb: én ilyenkor ujjongtam. (...) Egyszerűen felszabadultnak éreztem magam mindenkivel szemben, mégpedig azért, mert senkit sem ismertem el velem egyenlőnek." (Szávai Nándor fordítása.)
A Háromezer számozott darab ellen tehát valóban inkább tiltakoznia kellene annak, aki találva érzi magát. Hogy eddig nem igen találkoztunk efféle mentegetőzéssel, az épp az önreflexió sajnálatos hiányát mutatja. Az viszont, hogy akadnak olyanok is, akik a társadalom rasszizmusát emlegetve ölelnék a filmet a keblükre, már különösen mulatságos. Nem mintha kihúzhatná magát az, aki szintén fekete-fehér sémákban tud gondolkozni, csak épp nem a toleranciát hirdeti, hanem még az év első újszülöttje kapcsán is cigányozni támad kedve. Nem érezheti igazolva magát az sem, aki úgy tesz, mintha a hátrányosabb helyzetből indulók felemelkedése kizárólag saját magukon múlna. Persze, vannak pozitív példák mindig. De ettől még azt sem hihetjük, hogy ez bárki számára lehetséges, és csak eléggé akarni kell.
A film ügyesen, hatásosan mutatja meg azt, hogyan választanánk mindig a könnyebb utat, ami az együttélést, a másik megítélését illeti. Sajnos az derül ki, hogy sokaknak teljesen jó úgy, ahogy van. Hiszen ha nem lenne nyomor, nem lenne az örökös feszültség, akkor ők sem tudnák azt a pozíciót elfoglalni, amelyben igazán jól érzik magukat. Nemcsak progresszív színházi rendezőre igaz ez, de például bakancsos kopaszra és az őt felhasználó politikusra szintén. Mindegyiknek egyaránt arra épül az identitása, hogy van itt valami ellentét, amit fenn kell tartani, különben – gondolják – oda lenne az igazságuk.
Kisebb vita bontakozott ki abból is a 15-ei vetítés után, mondhatjuk-e a Háromezer számozott darabra, hogy roma film. Volt, akinek azért nem tetszett a kifejezéstől való óvakodás, mert igenis büszke szeretne rá lenni, hogy ez egy roma film. Büszkék is lehetnek márpedig az alkotók, mert fontos munkát tettek le az asztalra, amelyből tanulhat cigány, nemcigány, szociális munkás és színházi rendező, aktivista és újságíró egyaránt. Az epizódszerűen építkező, a nézőkre gyakorta kikacsintó film szereplőinek a neveit is érdemes megjegyeznünk. Láthattuk már olyan filmekben, sorozatokban őket, mint a Viktória, a Nagy fehér főnök, a Brazilok, az Aranyélet, vagy olyan nagyszerű rövidfilmekben, mint az Anja és az Aki bújt, aki nem. Farkas Franciska, Pászik Krisztofer, Pápai Rómeó és Oláh Edmond egyaránt a magyar színjátszás ígéretes fiataljai. Remélhetőleg gyakran fogunk találkozni velük a jövőben.
Háromezer számozott darab, magyar szatíra, 96 perc, április 6-tól a mozikban.
