
Az ég kék, a fű zöld, és a vezető beosztásban dolgozó nő sem tud uralkodni a vágyain. A Jókislány mégis elcsodálkozik utóbbin, majd megtapsoltatja magát bátorságáért.
Nicole Kidman, szemben Demi Moore-ral, igazán nem szorul rá, hogy egy friss munka tegye helyre szakmai reputációját. Több évtizedes életműve igazolja őt. Ráadásul mind a női szereplehetőségekről, mind a nemek közti dinamikák alakulásáról fontos, maradandó filmjei születtek. A Tágra zárt szemeket, a Dogville-t vagy Az órákat mindig érdemes újranézni. Sorozatokban is bizonyított, a Hatalmas kis hazugságok két évadon át szögezte a székhez a nézőket. A film körüli hájp azt ígérte, a Jókislány (Babygirl) is ebbe a sorba illeszkedhet majd. Ehhez képest más csalódott kritikusokkal együtt arra kellett jutnunk: érthetetlen a Halina Reijn filmje körüli habverés, a színvonal megmarad a B-kategóriás erotikus drámák szintjén. Az erotikust itt ráadásul sokszorosan idézőjelbe kell tennünk. Ha A szürke ötven árnyalatát bírálták gyermetegségéért, hát a Jókislányt tényleg nehéz komolyan venni.
Pedig olyan jól indul az egész. A nyitójelenetben látszólag szenvedélyes együttlétet látunk, Nicole Kidman és Antonio Banderas kettőse valóban izgalmas filmet ígért. Aztán miután csillapodnak az indulatok, főhősnőnk fogja magát, és a másik szobában szexvideó elé fekszik – hogy azt nézve ismét kielégítse magát. Rögtön gyanakszunk is egy a pornófüggőségről, azon keresztül meg napjaink izgalmas és kibeszéletlen jelenségeiről mesélő, újfajta nézőpontokat kínáló filmre. Na, ez az, amiből ezt követően egyetlen másodpercet sem kapunk. Amit Reijn helyette kínál, az álnaiv rácsodálkozás a sok évtizedes közhelyre: a vezető beosztásban lévőket gyakran érdemes kapcsolaton (és szexuális felálláson) belül az alárendelt oldalon keresni. A Jókislány mindezt ötvözi az Erős Nők gyengeségeiről szóló kortárs sablonparádéval, plusz egy jó nagy adag bizarr teszetoszasággal. Ez a film elsősorban és legfőképpen: cringe. Közben viszont végig erős a gyanúnk, hogy szándékosan akar ilyen lenni. Amit viszont az alkotók hétköznapiasságnak gondoltak, abból unalom lesz, amit meg emberi esetlenségnek, abból megmagyarázhatatlan szerencsétlenkedés.
Ott kezdődik az egész, hogy valami különös oknál fogva a domináns alfahím itt egy éretlen, önbizalomhiányos gyakornoksrác, Samuel (Harris Dickinson) lesz, aki maga sem tudja eldönteni, mit akar. Mi pedig azt nem, hogy Romy tulajdonképpen mit lát benne, meg hogy miként jön létre kettejük közt az a felállás, ami. Látjuk Samuelt és Romyt egy hotelszobában, majd utóbbi elmenne, de aztán mégsem megy el. A fiú megpróbál neki parancsolgatni, elsőre nem sok sikerrel, ezért elkezd nyavalyogni. Majd Romy mégis behódol, de a kettejük közti kémia továbbra is a padlót veri. Annyira kiábrándító „szexjeleneteket” már régen láthattunk filmben, mint a Jókislányban.
Ez a film az, ahogy a Kortárs Alkotó elképzeli a változó korszellem megjelenését a hálószobában. Régi beidegződések és modern elképzelések találkoznak a Petri-csészében. A minden kritika által kiemelt tejivós jelenetre viszont még így sincs sem mentség, sem magyarázat. Meg annak ismételt bizarrságára sem, amikor az Erős Nőt próbálja a Még Erősebb Fiatal Nő zsarolni, de aztán mégsem zsarolja, vagy mégis? Vagy Romy fenyegeti vissza Esmét? Vagy Esme nem is fenyeget, csak szembesít? Tökéletes paródia lenne mindez egy Ruben Östlund-filmben – csak itt épp teljesen komolyan gondolják.
Aztán Reijn mindezt beoltaná egy a Tárhoz hasonló sztoriba az Erős, Sikeres Nő bukásáról – csak hát közben folyton elbizonytalanodik. Végső soron Romy közel sincs akkora zsarnok, mint a Cate Blanchett által mesterien megformált fiktív karmester, Lydia Tár volt. Csak éppen – mint a film szándékolt csúcspontján magáról állítja – vannak mindenféle kielégítetlen vágyai. Itt kellene eljutnunk a felismerésen keresztüli katarzishoz: nahát, tényleg csak ennyiről lenne szó! Vagy mégsem csak ennyiről? – bizonytalanodik el rögtön a film, de nekünk már nincs kedvünk sokadjára vele bizonytalanodni. Ekkor még hátra van viszont az addig látottakat is felülszárnyaló, ultrakellemetlen lezárás, mely papíron valami olyasmit akarna mondani, hogy végső soron amorális lények vagyunk, így éljük az életünket, van ez így. Az erősebb kutya, ugye. Meg kell viszont ismét csak felelni a korszellemnek, így hősnőnk egy szenvedélyes performansz keretében elküldi melegebb éghajlatra a tegnap erősebb kutyáját – hódoljunk egy kicsit a feminizmusnak is. Ja, jut eszembe, a filmből a másik kedvenc csúcspontom, amikor Samuel, mint afféle szexuálpszichológus, elmagyarázza Romy férjének, hogy a tudása a női szado-mazo vágyakról, alá- és fölérendeltségi elképzelésekről ELAVULT. A férj erre zavarba jön, magában viaskodik az információval, mi pedig imádkozunk tovább, hogy hármójuk végtelenül bizarr szembesülős jelenete érjen már véget. (Nincs ekkora szerencsénk.)
A Jókislány, ahogy több kritikus is szerencsére rámutatott, az utóbbi időszak egyik leginkább túlhájpolt produkciója. Nagy ráismerései nyilvánvaló dolgok, karakterábrázolása gyermeteg, jelenetei kétségbeejtők, fordulatairól pedig jobb inkább nem is beszélni. Ezt a filmet – bár nagyon próbálja – Nicole Kidman sem tudja megmenteni. Szerencsére a film egyetlen Oscar-jelölést sem kapott.
Jókislány. Amerikai dráma-thriller, 114 perc. Január 30-ától a mozikban.