Oroszlánkirály: A hiénák vérfagyasztóbbak lettek, de jó ez nekünk?

Elsőként nem is az élet örök körforgásáról és az elhunyt szeretteink emlékéről szóló szívmelengető tanulságok ragadtak meg. Nem is a fülbemászó slágerek, esetleg a megkönnyeznivaló fordulatok. Nem: amikor négyévesen megnéztem Az oroszlánkirályt, leginkább azokra a kacagnivalóan ostoba hiénákra tudtam csak figyelni.

Ez volt egyébként az első film, amit moziban láttam. Később persze rongyosra néztem videókazettán, hallgattam a rajzfilmslágereket, Simbával ugrabugráltam a számítógépes játékban. És több mint két évtizeddel később is rácsodálkozom bizonyos részekre. A trónra törő Zordon dalának magyar szövege például olyan politikai finomságokkal van tele, hogy azt gyerekként nem is igen lehet érteni: „Ezután igazán csoda rend lesz. / Ezután jön a tervszerű lét. / A szigorú érvek, a jogosult érdek, / Az elnyomott évek mik erővé érnek!” Az azóta sajnos elhunyt Csörögi Istváné az érdem, ő felelt a betétdalok magyar változatáért, és milyen jók lettek! De nemcsak szövegileg értek fel a magyar dalok az eredetiekkel.

Ha csak a slágereket nézzük, az idei, „élőszereplős” (valójában: CGI-animált) verzió többnyire hozza is az eredeti szintjét. Szórakoztat a Hakuna Matata, megríkat Az élet az úr, minden megy a maga rendje szerint. Az egyetlen, fájó hiányosság, hogy Zordon dalát nem sikerült megtartani, sem a magyar szöveget, de a dalformátumot sem igazán. Zavaróbb, hogy a gonosz nagybácsit sem, hiszen a valósághűség oltárán fel kellett áldozni az elegáns fekete sörényt, a sárgán villogó szemeket és nagyjából mindent, ami Zordont külsőleg jellemezte. Mellette talán a leginkább Timon változott meg, akit eredetileg magyarul rókamangusztaként fordítottak félre, de valójában szurikáta, most már kinézete alapján is. Hogy jó-e ez nekünk?

Ez már az új változat lényegi kérdését feszegeti. Az élőszereplősítési láz már az állatmeséket is eléri, A szépség és a szörnyeteg, valamint az Aladdin mellett megkaptuk már az új Dumbót, A dzsungel könyvét és most Az oroszlánkirályt is. A Kipling-történet viszont még nem volt teljesen embermentes, szemben Simbáék kalandjaival. És itt épp attól búcsúzhatunk el, ami az eredeti egyik báját adta: a gesztusoktól.

Ebben a változatban nincsenek grimaszok, ahogy bátorító mosolyok vagy épp kegyetlen szempillantások sem. Persze, a valóságban az oroszlánok és a varacskos disznók nem csinálnak ilyet, de hát nem is szólalnak meg, a dalra fakadásról már nem is beszélve. Ez a kettősség pedig rányomja a bélyegét az egészre: túl valódiak ezek a figurák, másrészt teljesen élettelenek. Persze, már az első előzetes megjelenésekor is szembesülhettünk ezzel. Van-e Oroszlánkirály úgy, hogy a trónszirten álló, délceg Mufasa nem mosolyodik el, az újszülött Simba pedig nem mereszt gyermekien ártatlan, nagy szemeket? Hát, most már van.

Talán az említett hiénák azok, akiket sikerült jól átmenteni Jon Favreau filmjébe. Némiképp vérfagyasztóbbak, mint a rajzfilmben voltak, de kétségkívül legalább olyan szórakoztatóak, így a film humoros pillanatait nekik köszönhetjük. A Timon és Pumba páros viszont sajnos nem hozza azt, amit az eredetiben. Egy valódi szurikáta egyszerűen nem tud olyan szeretnivaló módon lyukat beszélni a hasunkba, mint azt Timon tette.

Az oroszlánkirállyal viszont tényleg az a helyzet, hogy a sztori annyira szívmelengető és bájos, hogy szinte lehetetlen elrontani. A Favreau-változatból ugyan fájóan hiányzik a varázs, hát még a lélek, amit bármikor megkaphatunk az eredetitől. A technikai megvalósítás viszont lenyűgöző, egynyári néznivalóként pedig, köszönhetően a történetnek, működik ez is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/29. számában jelent meg, 2019. július 19-én.