Cristian Mungiunak ott a helye a legjobb marketingesek között. A román rendező mindig ráérez, milyen vitatémák kapcsán érdemes filmet készítenie. Abortusz, ortodox egyház, korrupció, migránspánik? Garantáltan felkapják az emberek a fejüket. Mindez a filmes zsenijét dicséri, egyben viszont sajnálatos félreértésekre ad okot. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap, a Dombokon túl vagy most az R.M.N. ugyanis nem propagandadarabok. Nem egyoldalú igazságokat árulnak, nem teszik kényelmessé a filmnézést egyik tábor elvakultjai számára sem.
Az aktuális produkció három évvel ezelőtti történetet vesz alapul. Az erdélyi Gyergyóditrón néhány Srí Lanka-i pék érkezése okozott felbolydulást, sokan nem tudták elviselni a jelenlétüket. A kis falu bekerült a hírekbe, két- és háromszáz kilométerrel távolabb is az ottaniak reakciójáról beszéltek. Legalábbis arról, ami abból a nyilvánosságba eljutott. Abban, hogy közel merészkedjünk, legalábbis a fikció adta keretek között, már Mungiu filmje segít bennünket.
Van a filmben egy hosszú jelenet az összegyűlt helyiekről, közösségi meghallgatásról. Mindenki egyszerre beszélne, mindenkinek van mit a másik fejéhez vágnia. Románok, magyarok egyként kibeszélnék sérelmeiket, és nem értik, miért épp nekik kellene megértőnek lenniük. Kapkodjuk a fejünket, miközben szóba kerül minden a személyes sérelmektől egészen addig, hogy hol is érdemesebb munkát vállalni, helyben vagy külföldön. Kinek van joga megszólalni, és milyen nyelven tegye azt? Kinek van drágább Mercedese, és milyen pénzből vette azt? Csodálatos, elszomorító pillanatai ezek a filmnek. Sokat megérthetünk mindabból az indulatból, amely sokáig, akár évtizedekig az emberekben munkál, hogy egyszer csak kitörjön. És azokból a mindennapos dohogásokból is, amelyek már reflexszerűen, valódi tartalom nélkül jönnek elő belőlünk.
Az ellentmondások a legszebbek az egészben. Hogy nyilvánvalóan a dühösködők is tudják, nyugatabbra már őket tekintik az elüldözendő kisebbségnek. Vannak erről tapasztalataik bőven. Mégis – vagy talán épp ezért – maguk sem kívánnak megértőbbek lenni. Legyen, ahol ők diktálhassák a szabályokat. Legyen, akiken ők élhetik ki összes sérelmüket.
Az R.M.N. emellett megmutatja az egyéni drámákat is. Azt, hogy miközben a közösség hirtelen csak az „idegenek”-ről tud beszélni, még kevésbé figyel azokra, akik ott élnek régóta. Azt, hogy ki az, aki nem is foglalkozna igazán az egésszel, de azért bevonódik, ha bevonják. És ki az, aki küldetésének érzi az érkezők segítését, de végül már elege lesz az egészből. Emberi, jól ismert alakokat mozgat a film, nehéz nem azonosulni hol egyikük elkötelezettségével, olykor másikuk közönyével, háttérbe vonulásával. És értjük sajnos az indulatokat, miközben látjuk persze, hogy véletlenszerűen kiválasztott bűnbakokról van szó. Igen, pontosan ezért nem jó, ha a közéletben még fűtik is az indulatokat, a másokkal szembeni bizalmatlanságot erősítik. Mert sajnos még hergelni sem mindig kell, az emberek gyakran maguk vevők az ellenségeskedésre. Az R.M.N. nemcsak egy kis erdélyi közösség, de mindannyiunk tragédiáját mutatja meg. Azt, hogy miért is nem vagyunk képesek sokszor békében egymás mellett élni. És hogy évtizedes sérelmeink miként vezetnek ahhoz, hogy egy ilyen helyzetre már képtelenek legyünk józanon, empatikusan reagálni.
R.M.N. Román-francia-belga-svéd koprodukció. Rendezte: Cristian Mungiu. 125 perc
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/8. számában jelent meg, február 24-én.
