A rossz magyar cím általában csak bosszantó, kellemetlen kimondani a pénztárnál. Adott esetben jól is szórakozunk az aktuális agyamentségen, vagy A bolygó neve Facebook-oldalon éljük ki a témával kapcsolatos frusztrációinkat. Akadnak viszont súlyosabb esetek, melyekben a hibásan megválasztott cím hamis képet fest a látottakról, ezzel elriasztva, illetve megtévesztve a nézőket. Az Erőszakik valamiféle agyament komédiaként láttatta az In Bruges-t, a Kszi, Simon pedig szimplán csak értelmetlen volt. (Az abszurditást sikerült fokozni, amikor meg is próbálták magyarázni, hogy a senki által nem használt kszi működhet a thx magyar változataként. Miközben a film eredeti címében – Love, Simon – még csak nem is utóbbi kifejezés szerepelt.)
Matthias Glasner új filmjének eredeti címe Sterben, a legtöbb külföldi fordítás pedig ennek szó szerinti megfelelője. A magyar forgalmazásban viszont nehezen magyarázható módon szükségesnek látták kiegészíteni: Haldoklás, de komédia. (Nem a fordító döntése ez általában, és a filmet magyarító Deák Zsuzsannáról itt is elmondhatjuk, hogy nagy munkát végzett.) A berlini karmester, Tom Lunies (Lars Eidinger) szétesett családjának történetét elmesélő filmre ráadásul fekete komédiaként is hivatkoznak. Mindez megtévesztett engem is, amikor egy hosszú nap végén beültem a miskolci CineFest Filmfesztivál vetítésére. Ahogy pedig a közönségben fel-felhangzó nevetést hallottam, másokat is.
A helyzet annál is érdekesebb, mert általában gyorsan felismerjük, hogy mást kapunk, mint amire számítottunk. Most mégis többen voltak, akik a kifejezetten hosszú, nyomasztó nyitójelenetet úgy nézték, mintha valóban abszurd vígjátékot látnának. Azt látjuk rögtön, amit az eredeti cím is mutat: egy idős házaspár otthoni szenvedését követi a kamera, a megalázó helyzeteket kifejezetten kellemetlen nézni. Aki viszont fekete komédiára készült, az valóban hiheti úgy, hogy a rendező afféle sötét humorral ezeknek az embereknek a szenvedését szeretné kinevettetni. A méltatlan helyzetekben eszerint nevetségességüket, emberi kisszerűségüket kellene meglátnunk. Némi rossz érzés így is marad abban, aki ezt viccesnek találja, majd kiigazítva érezheti magát Tom mindennapos csetlését-botlását, anyjával való kínos kapcsolatát látva.
A kíméletlenül hosszú, háromórás filmnek képesek vagyunk akár a feléig-harmadáig azt várni, mikor vált az egész fekete komédiába. Végül rá kell jönnünk, hogy ez nem fog megtörténni. Amit nézünk, az nem abszurd vígjáték, hanem epikus családi dráma, benne több generáció sorsának bemutatásával. Akad benne ugyan finom irónia, akadnak megmosolyogtató helyzetek, de Glasner összességében egyáltalán nem kíván gúnyt űzni egyik szereplőjéből sem. Még ha látjuk is, hogy a karmesterként dolgozó, hol életképtelennek tűnő, máskor szokatlan érettséget felmutató Tom Lunies milyen képtelen helyzetek sorát képtelen végigélni.
Ha a filmben előbb következne a jelenet, amelyben barátja és kollégája arra kéri karácsonykor, hogy várja meg a konyhában, amíg ő a fürdőben öngyilkos lesz, talán ezt is afféle szürreális viccnek gondolnánk. Szerencsére (?) ekkor már nem tudunk nevetni, mert pontosan érezzük a helyzet komolyságát, kegyetlenségét. És váratlanul azt is, hogy elfogadjuk az erkölcsi dilemmára adott, elsőre megkérdőjelezhetőnek tűnő választ. Megértünk egy olyan helyzetet, amelyet inkább eltolnánk magunktól, önkéntelenül is megtagadva a belehelyezkedést. Itt mégis képesek leszünk rá, ennél nagyobb erénye pedig kevés lehet egy filmnek.
A 183 perc azért így is hosszúnak tűnik, még ha vannak is kritikusok, akik vallják, hogy innen semmit sem lehetett volna kivágni. Az elmúlt években voltak hasonló hosszúságú filmek, például a Mű szerző nélkül, amely esetben magam is ezt gondoltam. A Haldoklásnál mégis hajlok arra, hogy lehetett volna azért kicsit rövidíteni. A szenvedés ismétlődése legalábbis egy idő után nem a fokozás, hanem a monotonitás irányába hat, míg a jobb-rosszabb hétköznapokat ábrázoló jelenetek időnként semmitmondóan hatnak. Mondom, csak időnként, mert egyébként pontosan rajzolják fel a különböző családtagok, illetve barátaik, ismerőseik jellemét. Nehéz így a gyengeségeik ellenére nem empatizálni Tommal éppúgy, mint alkoholfüggő, a mindennapos mámort kereső nővérével, Ellennel (Lilith Stangenberg). Távolságtartásukat igyekszünk megmagyarázni, próbálunk válaszokat keresni, ilyeneket pedig találunk is. De végül azért mégis arra jutunk, hogy így nem lehet élni. Nem lehet mindig dühösen elhajtani a kocsival, nem lehet mindig távol maradni, a fájdalmat okozó szerettünket sorsára hagyni.
Lehet egy életen át haldoklani, de a sírunkra végül már hiába írnák ki: nézd legott komédiának. Nem fog mulattatni. Matthias Glasner filmje viszont maradandó élményt hagyhat, melyet egy ideig biztos nem szeretnénk újra átélni.
Haldoklás, de komédia. Rendezte: Matthias Glasner. 183 perc, október 17-étől a mozikban. A filmet még a miskolci CineFesten láttuk.
