Notórius túlvállalóként különösen vártam Schwechtje Mihály második nagyjátékfilmjét. „Te mennyit vállalsz? És mennyit bírsz?” – a kényelmetlen kérdések belénk marnak a plakáton és az előzetesben. Közben sokaknak máris Szilágyi Zsófia kisrealista drámája, az Egy nap ugrott be. Valóban: rohanás a gyerekkel balettre, majd váratlanul az ügyeletre, aztán odaérni vizsgára, közben pótolni az otthon felejtett ruhát, és a megannyi tervezhetetlen ballépés... Van valami tehát a párhuzamban.
Schwechtje filmje ugyanakkor elsősorban nem is arról szól, milyen az, amikor soha nem tudjuk utolérni magunkat. Nem annyira a fejetlenség, mint inkább a kizsákmányolás és a figyelemzavar filmje ez. Amelyek viszont legalább annyira aktuális témák, mint önmagunk szünet nélküli túldolgoztatása. Megjelenik persze utóbbi is a filmben, melynek főhőse Bogi (Mari Dorottya), aki egyszerre próbál helytállni bébiszitterként, a párkapcsolatában, családjában és az énekórákon.
„Vajna azt sem tudta, hogy a világon vagyok”
Schwechtje Mihály az egyablakos filmtámogatási rendszerről, a bennünket érő túl sok ingerről és a tinédzserek nyelvéről. Interjú!
Ami viszont különösen érdekes, az nem is az, ahogy magát hajszolja ennek során, hanem ahogy környezete stresszeli. Az énektanár, aki egyszerre dicsér és megfedd – majd már azért korhol, hogy miért nem örülsz az elismerésnek. Délelőtt még végtelenül elégedett, délután már pszichológushoz küld. Az idős hozzátartozó, aki dohogva magyarázza, mennyire sikeres leszel, neked meg könyörögnöd kell, hogy ne csináljon balhét. Az unokatestvér, aki úgy dolgoztat téged, mint venezuelai szappanoperákban a cselédeket szokták. És az ő felesége, aki azzal borul a nyakadba: olyan jó, hogy te ilyen végtelenül egyszerű ember vagy! Csoda-e, ha valaki nem bírja?
A terhelést jól bírók pontosan tudják, mindez csak támogató környezetben, bizalommal teli légkörben működhet igazán. Amikor viszont az ember úgy rohan egyik pontról a másikra, hogy fogalma sincs, miért csinálja az egészet, és tudja, hogy egyik helyen sem fogják valójában értékelni – ott nagyon gyorsan össze lehet omlani.
Közben szól a Sünvadászat arról is, mennyire képtelenek vagyunk fejben ott lenni egy adott szituációban. A gyerekekre kellene vigyázni, de mi közben telefonon intéznénk regisztrációt. Pedig, mint később is látni, értelme sem volt, és a helyzetet meg lehetett oldani máshogy. Aztán ott vannak a talán kicsit szigorúan ábrázolt szülők, Tamás (Polgár Csaba) és Zita (Jakab Juli), akik borzasztó komolyan veszik magukat, a szükséges felelősségvállalás helyett fontoskodásba és önsajnáltatásba menekülnek. Legalábbis nehéz a Sünvadászatot nem onnan néznünk, hogy mialatt ki sem látnak kreált problémáik mögül, aközben különösebb problémázás nélkül használják ki a rokont, nevelik a gyerekeket őszintétlenségre, és kapnak minden adandó alkalmon, amikor saját maguk helyett a másikban kereshetik a hibát.
A Sünvadászat nehezebben adja magát, mint, mondjuk, Schwechtje első játékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:). Nem is feltétlenül tudjuk közben, hányadán állunk az egésszel. Foglalkoznunk kell a látottakkal, összeraknunk utána, mit is láttunk, és az valójában mennyire pontosan ábrázolja a világot, amelyben élünk. Egyszerű kis rohanós filmnek mutatja magát, miközben a mélyrétegekben ott van ezernyi visszás mondatunk, fel nem ismert rossz berögződésünk, észrevétlen bántásaink sorozata. Az egészet pedig a nagyszerű alakítások koronázzák meg: Mari Dorottya izgalmas felfedezés, Polgár Csaba és Jakab Juli pedig a legjobb formájukban vannak. Megérte erre a filmre annyi évet várni.
Sünvadászat. Magyar filmdráma, 89 perc. Február 13-ától a mozikban
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/6. számában jelent meg, február 7-én.
