Túlzás nélkül állítható, hogy egy új album megjelenése a The Cure-tól évtizedek óta ünnepszámba megy. A közel öt évtizede fennálló zenekar tizenhat év után jelentkezett új nagylemezével, éppen a halottak napja előtt egy nappal. Nagy szó ez, hiszen a 80-as évek szédítő zenei pezsgésében mára kevesen maradtak talpon, pláne olyképpen, hogy a fennállás nem elvesz, hanem hozzátesz az életműhöz.
Amíg a 2004-es The Cure és a 2008-as 4:13 Dream album nehezen értelmezhető, izzadságszagú kakukktojásnak számít a kultikus és stílusteremtő zenekar mégoly változatos diszkográfiáján belül is, a Songs of a Lost World egyértelműen kolosszális visszatérésként értékelhető. Jóllehet a legtöbb kritikus az 1982-es Pornographyt és az 1989-es Disintegration albumot említi zenei előzményként (az utóbbit érintő reminiszcenciák kétségtelenül indokoltnak tűnnek), számomra mégis inkább a 2000-ben megjelent Bloodflowers introspektív hangulatát idézi és fokozza az új stúdióalbum: ha lehet, talán még elégikusabb, még személyesebb, még líraibb és egyben drámaibb tónusokban, ami önmagában is bravúr. Miképp a Bloodflowers sem könnyen befogadható, nem slágerorientált, közösségi szórakozásra alkalmatlan album, hanem komor érettségét és értékeit lassan kibontakoztató, belső tájékokra invitáló zenei állomás, úgy nincs ez másképp a Songs of a Lost World esetében sem.
A hangulatot tökéletesen tükrözi a monokróm borító – szövevényes asszociációknak nyitva meg a teret. Egy amorf szoborfej lebeg a fekete, jeges semmiben, mintegy azt sugallva, hogy végül szervetlenné válik a szerves is, az elemek martalékává válik minden. Mintha az arc és szobor képében megjelenő érzelmeket, szépséget és civilizációt a hiábavalóságot reprezentáló szurokfekete űr kérdőjelezné meg és emésztené el.
Valóban egy elveszett világról és világból szólnak a dalok, de mindenekelőtt Robert Smith tovatűnő világáéról. Az elmúlt években a frontember elvesztette szüleit, bátyját, több zenekari tag is súlyos betegséggel néz szembe. Miközben a világ odakinn is egyre idegenebbnek hat és jócskán megváltozott: nem lett sem szebb, sem békésebb hely. Ezek a személyes veszteségek, megénekelt és dalba foglalt traumák és külső krízisek ihlették az album mind a nyolc szerzeményét, melyeket mind egyes-egyedül Robert Smith írt, bevallottan önterápiás jelleggel is. Ami azonban szenvedés a léleknek, termékeny talaj az alkotó géniusz számára. Ahogyan a korábbi, kultikussá váló albumokon, a The Cure ezúttal is az első hangtól az utolsóig sejtszintig leszivárgó, higany töménységű és kozmikus melankóliává táguló, vaskos egzisztenciafilozófiát desztillál fájdalmasan szép dalokká. A fogódzókat kereső, ellentmondásos és tragikus létével szembesülő egzisztencia fenséges meditációjának, megrázó megnyílásának lehetünk itt fültanúi. Az érzékenyen előadott dalszövegek súlyát az éteri szférákig repítő, szimfonikus, egyszerre dús és lebegős hangzás egészíti ki és olvasztja össze maradandó egységekké, melyeket Smith emblematikussá váló, el-elcsukló, panaszos éneke koronáz meg. Smith dalait ezúttal is a feloldhatatlan magány és örökös tehetetlenség, a boldog pillanatok konzerválásának képtelensége, a feltartóztathatatlan elmúlás és búcsúzás pillanatai, az autentikus emberi létezés korlátai okozta szorongás és a személyiséget fenyegető széthullás, a szerelem ezeregy kínjainak témái fonják lazán össze.
A kényelmesen építkező, lassan hömpölygő, nemegyszer többperces intróval kezdődő opusok imponáló gesztusként mutatnak fityiszt és fordítanak hátat a felpörgött, ostoba és elmélyülni képtelen világnak. Már az albumot nyitó Alone is beránt a „lélek sötét éjszakájába”: in medias res nyakig meríti a hallgatót abba az intim, megejtően személyes, ködös és gomolygó univerzumba, ahová a The Cure zenészei elhívnak, és ahol Robert Smith olyan meztelenre vetkőzteti önmarcangolásnak alávetett lelkét, amennyire az csak lehetséges. 2024-ben a kitárulkozás ilyen mértékű őszintesége már nemcsak szokatlan és zavarba ejtő, de szinte megterhelő élmény lehet. Ebből a személyes és zárt közegből a Warsong és az album zenei világától leginkább elütő Drone:No drone dal tekint csak ki (utóbbit le is lehetett volna hagyni). Előbbiben Smith akár magának az Istennek elszámolva is megvallhatná rezignált antropológiai pesszimizmusát, énekelvén: háborúra születtünk, és nincs kiút. Az album lírai oldala az I Can Never Say Goodbye című dalban csúcsosodik ki, melyben Smith bátyjától búcsúzik. A legfelkavaróbb dalok szerintem az All I Ever Am és rögtön utána az albumot záró, epikus Endsong, melyek után a beálló csend egyszerre kiüresítő és megtisztító.
Sajnos messze nem tökéletes a keverés. Alapvetően telt és kellőképp részletes a hangzás, komolyabb hangrendszeren sem vall szégyent, de azért lehetett volna rajta csiszolni (különösen az Endsong szólhatna kevésbé kásásan, fátyolosan). Egyetlen komolyabb kritikám a dalválasztások koncepcióját érinti. A stúdióverzióban hosszú évek óta kiadatlan It Can Never Be The Same nem szerepel az albumon, pedig tökéletesen elfért volna rajta (akár a Drone:Nodrone helyett is vagy mellette), még koncentráltabbá téve az érzelmi intenzitást. Nagy kár ezért a kihagyott ziccerért.
Az új anyag többszöri, elmélyült meghallgatása és bensővé tétele képes lehet elhozni a művészet legnagyobb csodáját, a katarzist: a szöveg és dallam tisztítótűzében kicsit belátóbb, megrendültebb és emelkedettebb emberpéldányokká válhatunk, mint korábban. Könnyűzenei produkció aligha lehetne érettebb, komolyabb, nehezebb. A Songs of a Lost World varázsa az, hogy frissessége dacára pont úgy képes hatni, ahogyan csak hosszú idők próbáját kiállt versek, novellák, regények vagy filmek. Vagy más „könnyűzenei” produkciók akár. Magányosan befogadva, elmerülve mindabba, ami embernek fájni tud. Ami rossz. De a The Cure itt van velünk 2024-ben is, és úgy perzsel belülről, ahogyan évtizedekkel korábban. És ez: jó.
The Cure: Songs of a Lost World. Polydor/Fiction Records, 2024
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/48. számában jelent meg november 28-án.
