Mesebeli világba repít a Véletlenül írtam egy könyvet
Demeter Villő a Véletlenül írtam egy könyvet című filmben (Fotó: Juno 11 Distribution)

Filmes alapszabály, hogy kutyával és gyerekkel mindent el lehet adni. Persze nem mindig válik be, de Lakos Nórának az utóbbit illetően eddig sikere volt. Hab című, kedves-bájos játékfilmjét is részben koravén gyerekhőse, Kovács Lacika (Gyarmati Erik) vitte el a hátán, mostani ifjúsági filmjét pedig teljes egészében a kamasz Ninára építi.

Miközben a Hab szerelmes cukrászlányában (Kerekes Vica szerethetőt alakított) lelkesen üdvözölhettük a magyar Amélie-t, addig a Véletlenül írtam egy könyvet még inkább elemelkedik a hazai valóságtól. A film világában idősödő írónőknek vadregényes meseotthonra van pénzük, kamaszszereplőink szobája is inkább amerikai belsőkre hajaz, és mintha még Nina lovagja is egy kortárs hollywoodi tinifilmből ugrott volna elő. (Konkrétan úgy is néz ki, és a film egy pontján szerenádot ad szíve választottjának.)

Ami viszont nem jött be tavaly a Hogyan tudnék élni nélküled? című musicalnek, az abszolút jól áll Lakos ifjúsági filmjének. Tehetség kell ahhoz, hogy az alkotó bátran kiemelhesse sztoriját a kortárs közegből, mégse érezzük hamisnak vagy mesterkéltnek. Nyilván részben azért, mert itt a történetmondás menetével is játszó, a fantázia világára építő tinédzsermoziról van szó – amely Annet Huizing holland írónő azonos című, magyarul is olvasható regényéből készült.

Az édesanyját (Lovas Rozi) kicsi korában elvesztő Nina, ha kell, felgyorsítja az eseményeket, kis füzetébe fikcióként megálmodja, ami aztán történik, vagy épp – pólójával is rájátszva – flashbackekkel és cliffhangerekkel pörgeti fel a sztorit. A Véletlenül írtam egy könyvet vizuálisan is kreatív, friss munka. Nina füzetének szavai-mondatai életre kelnek, a rossz ötletek a kukában landolnak, miközben hősünk nagyon igyekszik, hogy beleélje magát apja friss barátnőjének perspektívájába. A film pedig, miközben szívesen él a szokásos sablonokkal – konfliktus a mostohával és a világgal, majd békülés, happy end –, lélektanilag mégis eredeti tud lenni azzal, hogy bemutatja a késleltetett gyász kiépülését és az azzal való megbirkózás folyamatát. Meg hogy ne vegyük készpénznek, amikor valaki – főleg egy kamasz – magabiztosan hirdeti, hogy rég túl van valamin.

Közben a Véletlenül írtam egy könyvet biztonságos világa az olyan kedvenceinkre hajaz, mint, mondjuk, az Agymanók. Van fájdalom és elveszettség, van tragédia, hogyne lenne – de kedves, szerető környezetben lehet megbirkózni velük. Közben még az érintett is érzi, ha bántón viselkedik, majd később helyre is tesz mindent. Ahogy a család – védőháló – is tudja, mikor kell türelmesnek lenni. Mindez persze mese elsősorban, mégis ott lüktet a mélyén a valóság. (És nem csak akkor, amikor a szponzorokat, a Topjoyt vagy a Budapest Parkot reklámozza premier plánban.) Nem véletlen, hogy olyan gyógyítónak érezhetik azok a nézők, akik megéltek hasonlót.

A Véletlenül írtam egy könyvet egyes pontokon a Rossz versek narratív megoldásait idézi, de eszünkbe juttatja a néhány évvel ezelőtti Szia, életemet is. Az a film szintén bizonyította, hogy ifjúsági filmmel – ha van benne szív – nehéz mellényúlni. Hamar megszeretjük az itteni főszereplőt, Demeter Villőt, ahogy szívünkbe zárjuk az édesapát (Mátray László), az új barátnőt (Rujder Vivien), a bolondos írónőt (Zsurzs Kati), de még az akadékoskodó iskolai portást (Stefanovics Angéla) is. Ez nem a Fekete pont, itt nincs szó egymás folyamatos szívatásáról, a másik életének nehezítéséről. Itt a portás is csak viccesen kellemetlenkedik, de figyelme máris terelődik, így rögtön be lehet lógni, és az édesanya egykori tablóját keresni. Aranyos, szerethető mozi lett ez, valóban több hasonlóra lenne szükség.

Véletlenül írtam egy könyvet. Magyar családi vígjáték, 101 perc. Január 16-ától a mozikban.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/4. számában jelent meg, január 24-én.