Mit szeretünk annyira a Black Mirrorban? Mint mostanában sok mindenről, erről is megkérdeztem a mesterséges intelligenciát. Pontosabban ezúttal a ChatGPT új, Monday nevű szolgáltatásához fordultam. Kendőzetlen válaszok, a kérdező stílusához való maradéktalan igazodás! Nem is pontosan arra voltam kíváncsi, mit szeretünk benne, hanem hogy a szarkazmusra hangoltság mit hív elő a nyelvi modellből. Nevetségesnek találja a technológiai disztópiákon való riadozást? Vagy megerősíti, hogy tényleg jobb lesz félnünk? Már önmagában az is a sorozatba illik, hogy én erről faggatom őt. Eleve, hogy azt mondom: „őt”. Ijesztőnek és zseniálisnak fogja kihozni a szövegvégtelenségből kihozott valószínűség-számítás? Vagy szkeptikus lesz, az ember túlzásba vitt paranoiáját emlegetve?
A megoldást valahol a kettő között érdemes keresnünk. Monday is arra jutott, hogy a 2011 óta futó sorozat epizódjai ijesztőek, viszont szerinte nem a technológia ördögi volta miatt, hanem mert az emberek használják úgy, „mintha reggelente zabpehely helyett morális összeomlást kanalaznának”. (Csodálatos hasonlat, nagyon irigykedem, hogy nem én találtam ki!) És hogy a részek akkor ütnek igazán, amikor nem a technológiára tekintünk főszereplőként, hanem magunkra, akik egymás és önmaguk ellen használjuk azt. Például az alkalmazást, amiben a barátokat lehet pontozni, hirtelen a csillagos értékelést fontosabbnak látva egyáltalán a másik bármiféle tulajdonságánál. A mesterséges intelligencia szerint a szomorú, hogy sokan úgy nézik ezt, mint egy izgalmas disztópikus sorozatot, aztán felveszik ugyanazt a magatartást, amit az kritizált. Csak közben lehet olyanokat mondogatni, hogy ez milyen durva volt, és reméljük, sosem történik meg.
A kamaszok nem űrlények, akik hobbiból eljátsszák A legyek urát
Ezt a világot a nagy, felelős felnőttek teszik olyanná, amilyenné. Ami pedig szintén közös a tinédzserekkel, hogy ugyanazzal a naiv feltételezéssel élnek.
Mindez alapján a Black Mirror (Fekete tükör) nemrég debütált hetedik évada azért is lehet kritikai- és közönségsiker, mert visszatérést jelent a klasszikus recepthez. A sorozat az utóbbi években kísérletezésbe fogott, és már nem feltétlenül a csúcstechnológiával igyekezett rémiszteni/megindítani. Kaptunk helyette kicsavart bűnügyi- és horrorsztorikat (alternatív) múltból, elképzelhető jelenből. Hiszen az emlékezetes első rész is a média erejéről, társadalmi csordaszellemről szólt sokkal inkább, mint arról, hogy a technológia mit tesz velünk. Nem volt hát érthetetlen, miért próbálkoztak új irányokkal. Mégis, a közönség kevésbé volt vevő a mindenféle farkasemberes és démonos paráztatásra. Az IMDb-csillagozások is jelzésértékűek lehetnek: az ötödik-hatodik évadnál a hét csillag körüli pontozás számított a maximumnak, de eljutottunk még az 5,3-ig is.
A hetedik évad hat részéből viszont három is 8,1-en áll, és valójában a maradék három is kimagasló színvonalat képvisel. Ironikus módon személyes kedvencem az, amelyik a legrosszabb (6,7) értékelést kapta – viszont a második legtöbbet is egyben. Inkább mondható megosztónak, nem egyöntetű a megítélése, amit mutatnak a közösségi médiás rajongások is. Az egyik legfájdalmasabb, zavarba ejtőbb rész talán ez a Hotel Reverie, mely a korábbiak közül rokonságot mutat például az San Juniperóval. Lényege ennek is a keserédes szembesülés egy ideálisnak elképzelt világgal – és azzal, hogy a valóságban az már nem lehet a miénk. Pontosabban: nem a valóságban lehet a sajátunk. A Hotel Reverie kegyetlenebb is annál, leszámol minden reménnyel. Menekülnénk oda, mint legszebb álmainkba, hogy aztán az ébredés egyszerre semmisítsen meg mindent. Hőse egy karrierjét építgető színésznő, aki váratlan lehetőségként részt vehet egy forradalmi filmes lehetőségben. A múlt századi klasszikus feldolgozása itt kicsit másrészt néz ki, mint megszokhattuk: Brandy Friday a virtuális valóságban, az egykori stábbal játszhatja újra a produkciót. A többi karakterhez ebben az esetben nem az egykori színészek tudata társul. Helyette valóban azt hiszik, hogy ők azok, akiket eljátszanak. Csakhogy mesterséges elméjük mélyén mégis ott lapul mindaz a tudás, amit a művész visz bele szerepébe. Brandy így kénytelen szembesülni a múlt állandóságával, sorsunk változtathatatlanságával. Nem tudja újraírni azt, amit végül erőnek erejével szeretne. Vagy legalább ott maradni, egy fantáziavilágban – a megtalált boldogságban – élve le élete maradékát. Sosem volt még ilyen keserű a szembesülés illúzióink törékenységével.
Valahogy erre világítanak rá a sorozat legjobb részei. Ez az, ami annyira varázslatossá teszi a Black Mirrort. Ugyanezt tudtam egykor annyira szeretni a Stephen King-féle Állattemető 1989-es filmadaptációjában (Kedvencek temetője). Azt, ahogy a földöntúli lehetőségtől megrészegült ember még akkor is kapva kap az alkalmon, amikor már biztosan tudhatja, hogy tragédia lesz csak belőle. Benne van ebben ösztöneink győzelme, leküzdhetetlen vágyódásunk valami többre, az emberi lehetőségeket meghaladóra. Arra, hogy ha esélyünk nyílik az agya programra kötésével megmenteni halálra ítélt szerettünket (Common People), akkor gondolkodás nélkül választjuk a lehetőséget. A nyitóepizódot sokan az évad egyik legmegrendítőbbjeként ünnepelték, és valóban fájdalmas nézni, ahogy a szeretett társ fokozatosan tűnik el párja mellől. Mégsem tudtam kibékülni a rész végi megoldással. Túl gyorsnak éreztem a lemondást, az elengedést. De ez, meglehet, világnézeti kérdés is. Az eutanázia mellé sem tudtam soha odaállni hasonló okokból. Az ember kétségbeesetten kapaszkodik az életbe, akár egy szalmaszálba, ez teszi igazán emberivé. Annál riasztóbb pedig sosincs, mint mikor valaki lemond erről az egészről, és inkább választaná az örök semmit. Persze, ez pedig már függ attól is, ki milyen hittel él a világban.
És ott a Hotel Reverie melletti másik, számomra legerősebb új epizód, az Eulogy. Épp azért, mert a technológia itt is csak a dobbantót jelenti. Kiindulópontot, hogy az egykori szerelme haláláról értesülő férfi valóban végiggondolhassa kapcsolatukat, és hogy mit vesztett egykor, mit azóta. Beléphet a régi fotó világába, így még erőteljesebben élheti át az egykori emlékeket. De mindez tényleg csak fokozat kérdése. Ma is tökéletesen el tudunk veszni múltunkban, ha elég időt töltünk gondolataink és mementóink közt.
Akadnak aztán a szintén nagyon Black Mirror-os új részek, az egyik egy konkrét folytatás, most első alkalommal. A másik, a Plaything ügyesen játszik végig a feszültséggel, a zárlat pedig ezúttal tökéletes, merész és valóban kellően játékos. A legutóbbi spanyol áramszünetek, illetve a Harcosok klubja újdonsült előkerülése kapcsán is sokat beszélhetünk arról, mennyire hajszálon függhet civilizációnk szokásos mindennapos elműködése. Miféle összeomlást hozhat az, ha tényleg mindent egy rendszerbe kötünk, életünket pedig kütyüink, civilizációs vívmányaink kezébe adjuk? Aki elég ügyesen látja át ezt az egészet, valóban a rendszert tudja meghekkelni – mint arról Michel Houellebecq legutóbbi regénye, a Megsemmisülni is tanúskodott.
A Plaything is szórakoztató a maga módján, de a leginkább a Bête Noire bizonyul annak. Mindannyiunk ősi félelmével, egyben a horrorok/thrillerek legidegesítőbb dramaturgiai fogásával játszik: milyen az, amikor valamiben biztosak vagyunk, mégsem hisz nekünk senki? Vannak ennek kapcsán már mindenféle modern kifejezéseink, nagyokat bólogatva emlegetünk Mandela-effektust és gaslightingot (hülye magyar tükörfordítással gázlángolást), de hiába minden okoskodás, a gyomoridegen nem enyhít az intellektuális fölé kerekedés. Egyszerűen szükségünk van rá, hogy mások értsék, amit mondunk, és úgy értsék, ahogy mi. Bár ez magától értetődő lenne, mégis sokkoló felismerni, milyen könnyen és gyorsan tönkremehetünk, ha elveszítjük közös kódjainkat, nyelvünket és az egymásba vetett bizalmat. Fontos felismeréseket hoz tehát a Bête Noire, miközben, ismétlem, az évad legszórakoztatóbbja.
Miért rajonganak kamaszlányok a megszállott sorozatgyilkosért?
Ha jobban belegondolunk, rendkívüli teljesítmény a You (Te) című sorozaté. A metoo korában sikerült ugyanis érzékeny lelkű hősszerelmesként eladnia egy manipulatív pszichopatát.
Aztán ott van az utolsó rész, az USS Callisterhez készült folytatás. Valóban az egyik legkedveltebb epizódja a szériának, nem is véletlenül: sok más részhez (Black Christmas, Black Museum) hasonlóan ez is azzal játszik, meddig ember az ember, kell-e empatizálnunk a digitális lenyomattal, és hogyan válunk képessé a másik mesterséges kóddá formálásával a digitális hasonmáson bosszút állni azért, amit a valódi embertársaink okoztak nekünk. Vagy okoztunk mi nekünk. Kemény morális dilemmák kerülnek elő itt is, a folytatás kapcsán pedig volt bennem is kis félelem, sikerül-e meggyőzően tovább szőni a történetet. Szerencsére kellemesen csalódtam: az új részt látva egyenesen azt mondhatjuk, szükséges is volt a sztori folytatása. Igaz, akad itt némi rácsatlakozás a korszellemre: a kollégái digitális énjei felett zsarnokoskodó, ma úgy mondanánk, incel Robert Daly (a szerencsére visszatérő Jesse Plemons) egy ponton arról kezdi győzködni Nanette-et, hogy ő valójában jó fiú („nice guy”) – hogy aztán pár pillanatra rá már kegyetlenül belefojtsa a menekülni kívánó nőbe a szót. A metoo-ügyi megszólalások egyik visszatérő pofozóbábuját jelentik a férfiak, akik meg vannak győződve róla, milyen rendesek, de közben vagy félrenéznek, vagy ugyanolyan ragadozók csak, mint legrosszabb társaik. (Lásd még az amúgy kiváló és fontos filmet, az Ígéretes fiatal nőt!) Lehet persze Robert esetében is előhozakodni ilyesmivel, a karaktertől nem is nagyon idegen, mégis kicsit erőltetettnek hat a dolog.
A Black Mirror új évadja viszont összességében a legkevésbé sem lett erőltetett, sőt, újra a legjobb formájában van. Sikerült visszatérni a korábbi irányhoz, tökéletes az egyensúly is a drámai és a szórakoztatóbb epizódok, a technológiai rémisztgetés, a természetfeletti szürrealitás és a mai világunkban is elképzelhető emberi drámák között. Nem is beszélve a fantasztikus színészi alakításokról: Paul Giamatti, Chris O'Dowd és Emma Corrin játékáról nem véletlenül beszélnek annyit. Ha ebben a szellemben mennek tovább, csak remélni tudjuk, hogy még több évadnyi ötlet van az alkotókban!
Black Mirror (Fekete tükör), hetedik évad. Elérhető a Netflix kínálatában.
