Ami Putyinnak sikerült, abba Szargszjan belebukott

Az idő előrehaladtával a posztszovjet térség egyik legégetőbb hatalomtechnikai kérdése, hogy az alkotmányosan engedélyezett két ciklus után hogyan maradjanak hatalomban az erős politikai vezetők. Egyes országokban ezt megoldották azzal, hogy lényegében bevezették az örökös elnök rendszerét, míg Vlagyimir Putyin például az alaptörvény betűjét úgy tartotta be, hogy egy helycserés támadással négy évre átült a kormányfői székbe. Az Örményországot tíz éven át irányító és még mindig fiatal, csupán 63 éves Szerzs Szargszjannak azonban nem volt egy Medvegyevhez hasonló megbízható embere, így inkább a politikai berendezkedést változtatta meg. Referendummal megerősítve 2015-ben az elnöki rendszert parlamentivé alakította, az április elején tartott választáson győzelemre vezette pártját, majd korábbi ígérete ellenére beült a miniszterelnöki székbe.

Ami azonban Putyinnak sikerült, abba Szargszjan belebukott. A korrupt, oligarchikus rendszerrel és mindenekelőtt a katasztrofális gazdasági helyzettel elégedetlen nagyvárosi polgároknak ez a cseles hatalomátmentés az utolsó csepp volt a pohárban. Az elégedetlenek az utcára mentek, a színes forradalmak technikáját idézve az ellenzék egyik marginális pártjának vezetője pedig szinte a semmiből előkerülve az élükre állt. Öltönyét katonai zubbonyra cserélve, baseballsapkát öltve és szakállt növesztve Nikol Pasinján örmény Che Guevaraként jelent meg a színen, s a „nép választottja”-ként csupán Szargszjan távozásáról volt hajlandó tárgyalni.

A hatalom némiképp Viktor Janukovicsot idézve kapkodni kezdett, és nem tudta a korábbiakhoz hasonlóan letörni az egyre kiterjedtebb tüntetéseket. Szargszjan napokon belül lemondott, a 45 éves Pasinjánt másodjára kormányfővé választotta a parlament. Örményország új erős embere feltehetően kisebbségi kormány élén vezeti el az országot az előre hozott választásig, amelyeken nagy eséllyel megerősítheti legitimációját.

Ezzel a hatalomátvétellel lezárult a független Örményország posztszovjet fejlődésének fontos szakasza. Szargszjannal lelépnek a színről az Azerbajdzsánnal 1991 és 1994 között sikerrel megvívott karabahi háború hősei. Ez már régóta érett, ám a rendszer megmerevedése és elkorrumpálódása ellenére mindent felülíró nemzeti ügyként Hegyi-Karabah egészen a múlt hónapig legitimálta a kormányzó elitet. Az egyik legfőbb kérdés most a gazdaság élénkítése mellett, hogy Pasinján mennyire lesz rugalmas, választ-e, választhat-e új taktikát a Karabahról szóló tárgyalásokon. Első „külföldi” útja mindenesetre a „független” köztársaságba vezetett, demonstrálva ezzel is az ügy fontosságát. Persze ez a kérdés elsősorban nem az örmény belpolitikai helyzet alakulásától, hanem a külső erőktől függ.

Miközben Jerevánt és az új hatalmat még viszi a populista lendület, a világ inkább Örményország geoplitikai helyzetének alakulására figyel. S úgy tűnik, a posztszovjet hatalmi fordulatok többségével ellentétben Pasinján nem ment bele az Oroszország és a Nyugat közötti geopolitikai hazárdjátékba. Bár ellenzékben még azt szorgalmazta, hogy Örményország lépjen ki a posztszovjet közös gazdasági és katonai szervezetekből, most a realitások talaján maradva ezt az elképzelést már elvetette, majd találkozott is az orosz elnökkel. Nagyon jól tudja ugyanis, hogy Moszkva eddig megkérdőjelezhetetlen határozott támogatása nélkül az ország kényes helyzetbe kerülhet. Figyelmeztető az is, hogy bár Washington szívesen gyengítené a Kaukázuson túl is Putyint, a bonyolult geopolitikai együttállásra tekintettel mégsem használta ki erre a kialakult helyzetet. Így a közeljövő legfőbb kérdése Ovanesz Nikogoszjan örmény szakértő szerint az lesz, hogy az új hatalom le tudja-e cserélni az edzőcipőket fényes oxfordi cipőkre, avagy más szavakkal, képes lesz-e az utca támogatásának gyengülése nélkül a politikai realitásokhoz igazítva csendesebbre fogni a forradalmi retorikát.