„Sok temetésen csak két magyar van: én és a halott”

Van abban valami sorsszerű, hogy a Havasalföldön máig működő négy református templom közül kettő is a hírhedt Securitate utódintézménye, a SRI székházával szemben van. Bukarestben a Calvineum látogatóit és lelkészét, Ploiestiben szintén a református parókiát és a magyar templomba járókat tudják kényelmesen megfigyelni a titkosszolgálat ablakából.

Előbb maradjunk a román fővárosnál, ahová az első nagyobb betelepülési hullám az 1848-as szabadságharc leverése után volt, akkor érkezett oda sok magyar. Makkai Béla történész a Pro Minoritate folyóiratban megjelent tanulmányában (A Moldva-Oláhországi Református Missziói egyházmegye a dualista korszakban) azt írja: „A székelység számára politikai változások, gazdasági válságok esetén a menekülés kézenfekvő iránya, vagy az érvényesülés lehetőségeit kínáló útvonal a hegygerincen túli világ. Az anyanyelvet és kultúrát, s általa a hovatartozás biztos tudatát megtartó útravaló a vallásos meggyőződés volt, amely a számkivetett bujdosókat avagy értékes katonaanyagot élesen megkülönböztette ortodox befogadó közegétől”.

Bukaresti magyar templomok

Igaza lehet a történésznek: az elmúlt kétszáz esztendőben a bukaresti magyar reformátusok öt templomot építettek! Az első, egy fatemplom már 1815-ben állt, közvetlenül a királyi palota szomszédságban. Ezt hamar kinőtték, és Koós Ferenc akkori lelkipásztor és hívei építettek a helyére egy nagyobbat – az alapkőletételénél jelen volt Alexandru Ioan Cuza fejedelem felesége is. A szent hajlék mellett parókia, iskola, valamint temető is volt a magyaroknak. Érdekes, hogy az ortodox tengerben a csillagos tornyú református templom ellenérzéseket váltott ki (ezek nem is keresztények, gondolta sok bukaresti), ezért a toronydíszt keresztre cserélték, és az úrasztala mögé oltárképeket tettek, hogy megnyugtassák a többségi nemzet tagjait.

Legelő szamár és vizeletszag - ez maradt Ceausescu gigantikus stadionjából - Magyar Hang

Scornicesti, a faluból lett város hatalmasat fejlődött a Kárpátok Géniuszának uralkodása idején, de aztán visszanyalt a fagyi.

A kommunista Romániában kellett a hely egy hatalmas kongresszusi központnak, ezért a reformátusok ingatlanait (egy ortodox templommal és egy német iskolával együtt) 1959-ben lerombolták. Furcsa helyzet, hogy a mostani Calvineumot egy másik kommunistának, Kádár Jánosnak köszönhetjük – bukaresti látogatásán a napirend része volt, hogy a reformátusokat kárpótolni kell, így 1972-ben elkezdődött a ma is álló templom és paplak építése. Ceausescunak is voltak feltételei: az új szent hajlék a parókia háta mögé épüljön, a belső udvarra, nem lehet tornya sem, hogy az utcáról ne látszódjon. Ez annyiban érthető, hogy nagyon közel van Bukarest emblematikus épületeihez – Ceausescu 1989 decemberében alig pár száz méterre tartotta kudarcba fúlt beszédét, amely után helikopterrel menekült el a pártközpontból.

Negyven fős gyülekezet

Az 1974. október 31-én felszentelt Calvineumot egy ortodox építész, Rene Ghelman tervezte. Ez Románia első modern temploma, de érződik, hogy milyen vallású álmodta meg: nagyon sötét van bent, kicsik az ablakok, és itt is lenne hely az oltárképeknek.

Zsold Béla lelkész kalauzol az épületben. Elmondja, hogy mivel nincs állandó magyar kántoruk, nyolc éve egy zeneakadémiát végzett ortodox lány kántorizál náluk. A gyülekezet viszont egyre fogy: 2000-ben még kétszázan voltak a hétvégi istentiszteleten, most alig negyvenen mennek el. Idén két fiatal konfirmált itt, ám már egyikük sem beszélt magyarul.

Bár a multiknak köszönhetően sok honfitársunk – köztük sok református – érkezett az utóbbi években Bukarestbe, ők a legritkább esetben keresik a kapcsolatot az egyházzal. Évekig élnek itt úgy, hogy nem tudnak róluk, aztán ha házasságkötésre vagy keresztelőre kerül a sor, akkor bejelentkeznek a parókián. Az állandó templomba járók legtöbbje elmúlt hatvan-hetven éves – ebben a korban kezdik keresni a kapcsolatot a Fennvalóval. A lelkész megemlít egy nyolcvanéves nénit, aki arra panaszkodott a lelkésznek, hogy hatvanéves fia nem akar templomba járni. – Mondtam neki, legyen türelemmel, mert ő is csak hetvenéves korában jelentkezett nálunk, a fiának így még van tíz éve – meséli nevetve a lelkész.

Elrománosodó temetők

Elmegyünk a Kálvin temetőbe is, mely egykor a város szélén volt, de ma már a Giulesti negyed központja, közvetlenül a Rapid futballcsapat stadionja mellett. A sírköveken pontosan látni a nyelv- és vallásváltást: a szülők neve még magyar, a gyerekekén már nincs ékezet, aztán a harmadik generációnál már semmi sem emlékeztet a felmenőkre. Az ok egyszerű – a Bukarestben munkát kereső fiatalok legnagyobb része többségi nyelvű és vallású házastársat talál magának, a gyerekek anyanyelve román lesz, vallása pedig ortodox. A temetőben sétálgatva megtaláljuk Veress Sándor 1848-as honvéd százados síremlékét, aki a szabadságharc leverése után itt talált menedéket. A románok között sem tétlenkedett: ő építette az első havasalföldi vasútvonalat és a bukaresti Északi pályaudvart!

[caption id="attachment_9151" align="aligncenter" width="1000"]

A Dambovita folyótól délre élő bukarestiek a szőlőkerti templomhoz tartoznak, ez a román főváros egyik munkáskerülete. Ide menekítették az 1959-ben lerombolt templom javait is. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a diktátor nagyívű építkezései elkezdődtek Bukarestben (gondoljunk csak a metróra, a gigantikus Nép Házára vagy a Duna–Bukarest csatornára), rengeteg erdélyi magyar volt kénytelen a fővárosba menni dolgozni, többükből rendszeres templomjáró lett. És van egy másik réteg, az értelmiségieké, akiket az egyetem elvégzése után helyeztek ki ide – az állami elosztás ellen akkoriban nem volt apelláta.

Ez Románia, beszéljenek románul

A szőlőkertiek 1982 óta önállóak, akkoriban hétvégenként mindkét bukaresti református templom tele volt. Egy átlagos vasárnapon 250–280 embert lehetett látni a Calvineumban, 180–200-at a szőlőkertiben. Érdekes tapasztalat, hogy az 1989-es változás után sok opportunista megjelent az istentiszteleteken, talán jobb érvényesülést remélve ettől, de a frissen érkezők nagyon hamar el is maradoztak. Papíron négyszáz tagjuk van, a valóságban nyolcvanan fizetik az egyházfenntartói járulékot, de legfeljebb negyvenen vesznek részt a vasárnapi alkalmakon.

Itt is ugyanaz a folyamat: a fiatalok és a gyerekek hiányoznak, mert az ide járó magyarok kilencvenkilenc százaléka vegyes házasságban él, a gyerek többnyire nem beszél magyarul és ortodoxnak keresztelték. Ezért aztán az esküvők és a keresztelők, valamint a temetések kétnyelvűek, mert sok a román ajkú résztvevő. Zsold Béla lelkipásztor említ egy új jelenséget is: a gyülekezeti tagok tapasztalták, hogy ha a bukaresti autóbuszon-villamoson magyarul társalognak, rájuk szólnak az utasok, hogy ez Románia, beszéljenek románul. Az angolt vagy más nyelvet beszélőknél ez nem szokott előfordulni.

Ploiesti templomtornya

A lelkésznek több fronton is helyt kell állnia – ő viszi a Ploiesti misszót is. Ide is a szabadságharc leverése után jöttek magyarok. Elautózunk a kőolajiparáról híres városba, ahol 1861 március 16-án tartotta Czelder Márton az első magyar református istentiszteletet. Virágvasárnap volt éppen, a jegyzőkönyv szerint tizenhét ifjút keresztelt és konfirmált meg egyszerre. Később telket vásároltak a német evangélikusokkal közösen, ahol megépült az imaház és paplak is. A jegyzőkönyvek szerint az első években 250–300 ember járt rendszeresen templomba, ám a világháborúk megtizedelték a létszámot, hogy aztán a kommunizmusban ismét megnövekedjen, mert sok munkás jött a kőolajiparban dolgozni.

Az egyház Isten fényét tükrözze, ne lavírozzon! - Magyar Hang

Az erős kézzel vezetett rendszerek nem a polgárság virágzásában, hanem az engedelmes alattvalók létében érdekeltek – mondja Vass András karmester. Interjú.

Itt van torony, az udvarban – 1932-ben állították, egy kiszuperált olajfúrótornyot újrahasznosítva. Ma a létszám negyvenkét fő, amelynek legfeljebb fele jár templomba. Régebben Busteniben is volt rendszeres alkalom, őket most évente egyszer-kétszer meglátogatja Bíró Tivadar, csakúgy, mint a pitesti gyülekezetet, ahol harmincketten vannak, és havonta egyszer tartanak istentiszteletet.

Személyautóval hozza a híveket

Havasalföldi utunk utolsó állomása Galac. A kikötővárosban egykor még magyar nyelvű folyóirat is volt: 1868-ban Czelder Márton református lelkész adta ki a Missiói Lapokat, majd ő épített református templomot a városban a környék magyar lakosai számára. Itt Nagy Endre lelkész fogad, aki készségesen megmutatja azt az 1893-as gyűjtőkönyvet, amelyben a Braila városában építendő magyar templomra kapott adományokat jegyezték. Ma már annyira megfogyatkoztak a Duna bal partján fekvő városban a magyarok, hogy a lelkész minden vasárnap autóba ül, összeszedi és elhozza ide, a galaci istentiszteletre, majd hazaviszi őket. Egykor saját templomuk volt, aztán mikrobusz, ma pedig már a személyautó is elég a fuvarozásukhoz.

[caption id="attachment_9150" align="aligncenter" width="1000"]

Nagy Endrével beszélgetni furcsa érzés – a jó kedélyű pap minden harmadik mondata olyan, hogy az ember mosolyog, de a szíve elszorul a hallottaktól. Konstanca is hozzátartozik, és azt meséli, amikor 1984-ben, az egyetem elvégzése után idekerült, ő szedte össze az ottani reformátusokat. A csúcson háromszázan is voltak. – Ebből százötvenet eltemettem, a többi pedig azért imádkozik, nehogy elmenjek addig, amíg őket is el nem temetem – mondja.

Amíg a nagymama él...

Galacban és Brailán 1863-tól folyamatosan van istentisztelet. Sokan jöttek a hatvanas-hetvenes években, a kommunista építkezés idején, amikor hatalmas gyárak épültek mindkét városban. Az egyik galaci egyháztag azt mesélte: kiment a vasútállomásra Erdélyben azzal a gondolattal, hogy ahova indul az első vonat, oda megy, így került a Szeret partjára. Volt időszak, amikor több mint négyezer lelket számlált a galaci, és ugyanannyit a brailai magyar református egyházközség. Igen ám, de a változások után a nyugdíjba menő „tiszta” magyar családok visszaköltöztek Erdélybe, és csak a vegyes házasságban élők maradtak, ahol a gyerekek már nem beszélnek magyarul. Az a tapasztalat, hogy amíg a nagymama él, addig az unoka ért magyarul, utána végérvényesen elvész a nyelv. Itt következett a lelkész másik szívszakasztó mondata: – Sok olyan temetésen szolgálok, ahol csak két magyar van: én és a halott.

A három városban ma már összesen csak százhúsz lelket tartanak számon, harminckettőt Galac és Braila városokban, a többi Konstancán, ahol minden hónap első vasárnapján van istentisztelet.

Hárommillió kilométer

A lelkész jó ideje Déván lakik, ezért minden héten autóba ül, és levezet hat-hétszáz kilométert, hogy a híveivel találkozzon. – Tönkremenne a püspökség, ha engem a megtett távolságok után fizetnének – meséli nevetve, és jó időbe telik, amíg kiszámoljuk, hogy eddig több mint hárommillió kilométert vezetett a harmincöt szolgálati év alatt. Idén már három hívét temette el.

– Ilyenkor „reklámozunk” – meséli. – A múlt héten egy nyugalmazott hajómérnököt kísértünk az utolsó útjára, és utána sok román résztvevő megkérdezte, hogy bekapcsolódhat-e az egyházunkba. Ha azt tudom neki mondani, hogy minden második vasárnap románul is folyik a prédikáció, akkor talán ők is eljönnek az istentiszteletekre.

Mihai, a román református

A román prédikáció jellemzően egy segédlelkész feladata, akinek az élete mozifilmet érdemelne. Androne Mihai ortodox román fiatalként előbb filozófiát végzett Jászvásárban, aztán a bukaresti ortodox teológiára ment doktorálni. Tulajdonképpen véletlenül találkozott Kálvin tanaival, de ez akkora hatást tett rá, hogy egy svájci ösztöndíj alatt áttért reformátusnak. Amikor megkérdezem az okot, érdekes válasz érkezik.

– Nem véletlenül, hanem Isten terve szerint fedeztem fel a protestantizmust egy könyv olvasásának köszönhetően – meséli. – Engem a kálvinizmus Istenközpontúsága vonzott, ezért kerestem hazatérésem után református közösséget. Galacban, ahol élek, csak magyar reformátusok voltak, ezért hozzájuk csatlakoztam.

[caption id="attachment_9149" align="aligncenter" width="1000"]

Nem hiszem, hogy Androne Mihaion kívül túl sok román református lenne Romániában – hosszas kutakodás után egyet találtam, Teodor Melescanu külügyminiszter leányát, de ő soha nem volt ortodox teológus. Amikor Mihait megkérdezem, volt-e baja a váltásból az övéi között, nagyot sóhajt.

„A jövő Isten kezében van, a mi dolgunk a munka”

– Az Isten nem vallási alapon ítélkezik, de mi, emberek sajnos néha igen. Soha nem rejtettem el a meggyőződésemet, ezért a környezetem számára sem volt titok a változás, és emiatt voltak problémáim. Most értettem meg, mit jelent kisebbséginek lenni Romániában!

Mihai számára fonetikusan leírták a magyar imádságokat, az énekeket magyarul énekli, prédikálni románul szokott. Egyetemi tanár, de nem tétlenkedik a szabadidejében: újrafordította mai román nyelvre a Heidelbergi Kátét is. Nagy Endrével együtt az üres templomban elénekelték a Szívemet hozzád emelem című zsoltárt, és egyáltalán nem lehetett érezni az akcentusát.

A Szívemet hozzád emelem című zsoltár a galaci templomban

Nagy Endre lelkész és Androne Mihai egyetemi tanár a lassan megüresedő galaci magyar református templomban eléneklik a Szívemet hozzád emelem című zsoltárt. Lukács Csaba felvétele. A reformáció után 501 esztendővel bejárta a legtávolabbi magyar kálvinista közösségeket, az erről szóló riport itt olvasható: goo.gl/JLT7Cq

Érdekes az is, hogy ahol ennyire kevés a magyar, ott nincs nemzetiségi probléma: a galaci polgármester minden évben ad pénzt a magyar templom javítására. Hol tízezer lejt (hétszázezer forint – a szerk.), hol többet. Csak hívek lennének – itt is elöregedik az egyházközség. Nagy Endre mégis derűs, nem szomorkodik.

– A jövő Isten kezében van, a mi dolgunk a munka – mondja búcsúzóul. – Tegyük meg azt, amit megtehetünk, a többit elrendezi a Fennvaló.