Hogy is mondta? Életpárti vagyok, abszolút!

Miként reagál a színész arra, ha egyszeriben le kell mondania a biztos rendezői kézről? Improvizálni kezd, és ha gyakorlott játékosról van szó, a szerepből sem eshet ki túlzottan. Ha fogalma sincs, mire mit kellene lépni, és leginkább csak az egója mozgatja, az már egy másik helyzet.

Hasonlóban találhatta magát Donald Trump is a Fehér Házban, amint az Bob Woodward botránykönyvét olvasva világossá válik. A Fear: Trump in the White House nemcsak fontos oknyomozó munka, ami a nyilvánosság elé tár egy sor rejtett ügyet az elnök környezetéből. A kötet pontosan végigveszi azt is, hogyan kerülhetett a milliárdos hatalomra, és egyáltalán mivel győzhette meg a republikánus keménymagot arról: nem kell kihátrálni mögüle.

Woodward anonim forrásokra támaszkodott, de egész pontosan felrajzolta azokat a találkozókat és machinációkat, amik az önmaga körül forgó pénzembert sikerrel terelték az Ovális Iroda felé. A jelen helyzetben különösen nem lehet mindegy a számunkra, hogy mint köztudott, a szálakat egy ponttól fogva a Breitbartot is felfuttató Steve Bannon mozgatta. Trump volt tanácsadója különös távozása óta Európát igyekszik egyre nagyobb lendülettel bevenni. Novembertől ideje nyolcvan százalékát a kontinensen tölti, készülve az európai parlamenti választásokra. Az amerikai királycsináló a bevált receptet használva segítené sikerre az újjobboldali, menekültellenes erőket.

Félelem a Fehér Házban - Magyar Hang

Trump mindig a jelenben él, ami nagyjából az 1950-es évek jelene, és kellemetlenül érzi magát a XXI. században.

Bannon értheti meg a leginkább azokat, akik továbbra is alábecsülnék, hiszen a Trump-sikerben ő maga sem bízott az elején. Woodward felidéz egy 2010. augusztusi találkozót a republikánus aktivista David Bossie, illetve Bannon között. Amikor Bossie megemlítette neki, hogy a milliárdos komolyan indulna elnökként, az akkor jobboldali filmek gyártásával elfoglalt stratéga visszakérdezett: „És melyik országban?” A szürreális találkozó sem ingatta meg elképzelésében, hogy egy teljesen komolytalan jelöltről van szó. Bossie-val közösen magyarázták Trumpnak, mi mindent kell átgondolni, ha valóban indulni szándékozik.

Például, szemben a korábbi megnyilvánulásokkal, hangsúlyosan abortuszellenesnek kell lennie. „Megoldható? Én – hogy is mondta? – életpárti vagyok, abszolút” – érkezett a válasz. Majd a stratéga elmagyarázta neki, mit jelent szembemenni az elitekkel, a haveri kapitalizmussal, a háttéralkuk rendszerével. Trump teljesen belelkesült: „Imádom. Ez vagyok én. Egy popularista.” Egyébként pedig élt a jól bevált módszerével: ha egy problémás pontot felhoztak számára, élből tagadott. Bőkezűen támogatta a demokratákat? „Baromság!” Majd pár perccel később: „Persze, ezt kell tennem, ha hoteleket akarok, ezek a kib*szott demokraták vezetnek minden várost.”

Ahogy évekkel később, már tanácsadóként Bannon megfogalmazta: ő lett a rendező, Trump pedig a színész. A milliárdoson keresztül éppúgy próbálta a saját elképzeléseit megvalósítani a tanácsadó, ahogy aztán megannyi más szereplő: Kellyanne Conway, Reince Priebus, Paul Manafort. Utóbbi szegény még a Twitter-karriert is elirigyelte, de addig jutott, hogy nyilvánosan bekövessen egy swinger klubot, amiért a sajtó rögtön pellengérre is tűzte.

Illiberality Tour 2018 - Magyar Hang

Bannon és Yiannopoulos szövetsége Orbánnal egy új Jalta: amint győznek a kultúrbal erői ellen, máris egymás leggyűlöltebb ellenségeivé válnak.

Bannon pedig gyakorlatilag kimatekozta, hogy nem veszíthetnek („száz százalékos, metafizikai bizonyossággal mondom, hogy nyerni fogsz”): csak sulykolnia kell a milliárdosnak a néhány fő üzenetet, és menni fog előre. Gondolod, meg lehet csinálni? – kérdezték tőle, akik a napi botrányok miatt aggódtak. „Nézd, Trumpot nem érdeklik a részletek” – látta pontosan. Ahogy Chris Christie is Bannon szerepét, amikor a nőgyalázó Trump-felvétel kikerülése után azzal rontott a tanácsadónak: ő jelenti a problémát a kezdettől fogva. Ő, és akik adják Trump alá a lovat, ráerősítve annak rossz ösztöneire, aki aztán ugyanezt teszi az amerikaiakkal.

A későbbi káoszt mindez persze előrevetítette: amikor néhány rögeszme ejti foglyul az elnököt, akkor más üzenetekkel kirángatni szinte lehetetlen. Győzködheti vezető gazdasági tanácsadója, Gary Cohn, hogy a dél-koreaiakkal való kereskedelmi egyezmény felmondása óriási biztonsági kockázatot jelentene. Trump csak dühösen ismételgeti a régi jó szlogeneket: „mire fizetünk nekik ennyit? Miért vállalunk ekkora veszteséget?”

Ilyenkor jött, amit Woodward kötete alapján nyugodtan lehetne nevezni adminisztrációs államcsínynek is. Az elnökre már ott várt volna az asztalán a KORUS-t felmondó nyilatkozat, de Cohn és Rob Porter sajtófőnök azt felváltva kezdte rejtegetni előle. Egyszerűen eltüntették – ezzel ásva alá az Egyesült Államok elnökének akaratát. Gyermeteg gesztussal a gyerek módjára ide-oda kapó elnökkel szemben: miközben mind a levél eltüntetése, mind annak esetleges aláírása valójában súlyos következményekkel kellene járjon. Úgy persze nehéz, ha egy olyan elnökkel van dolgunk, aki az egyik percben az észak-koreai diktátort fenyegeti a Twitteren, a következőben pedig a keblére öleli őt.