A sokszereplős, a regionális szereplőket felértékelő új világrend középpontjában már nem Amerika lesz. Amennyiben ezt az Egyesült Államok nem fogadja el, akár a jelenlegi bizonytalanságnál is veszélyesebben alakulhatnak a dolgok. Az új berendezkedés alakulásáról a Valdaj Klub által a világrend változásáról kiadott éves jelentés kapcsán beszélgettünk a vitafórum vezető elemzőjével, Dmitrij Szuszlovval. A teljes interjút keresse a Magyar Hang 24. számában!
– Sötét képet festett a jövőről a Valdaj Klub éves jelentése. Tényleg ilyen rossz a helyzet?
– Most egyszerre vagyunk tanúi a még a bipoláris világrendben kialakult intézmények válságának, valamint az Egyesült Államok és a Nyugat által a hidegháború befejeződése után kigondolt berendezkedési modell összeomlásának. Sem Kína, sem India, sem Oroszország, sem pedig mások nem akarnak integrálódni az Amerika által felépített világba. Ragaszkodnak ahhoz, hogy az Egyesült Államok egyenrangú hatalmakként ismerje el őket, s egyáltalán nem az amerikai elképzelések szerint alakítanák ki belső politikai rendszerüket.
– Melyekre gondolt még a megnevezetteken kívül?
– Iránra, Törökországra, Egyiptomra vagy éppen Szaúd-Arábiára. Olyan regionális hatalmakra, amelyek az említett globális hatalmakkal együtt nem akarnak betagozódni sem a bel-, sem pedig a külpolitikát tekintve az amerikai világba. Ezzel összefüggésben az új világrend alakítása körül egyre kiélezettebb a verseny. Mindenekelőtt Amerika és Kína, valamint Amerika és Oroszország között.
Kína az új világrend legfőbb hatalma lenne | Magyar Hang
Peking inkább Nyugat-Európára figyel, térségünket hanyagolja – véli Bogdan Góralczyk lengyel sinológus. Interjú.
– Ez a verseny a kontúrok meghatározásáért, vagy inkább az új világban elfoglalt helyekért folyik? Ez utóbbi esetben az Egyesült Államok és Oroszország, vagy Amerika és, mondjuk, Törökország között nem lehet túl szoros verseny.
– Hát igen, Oroszország vagy a regionális hatalmak gyengébbek, ám ez nem jelenti azt, hogy kapitulálniuk kellene. A világ Kína és India feltörekvésével, a regionális központok önállóságának a megnövekedésével megváltozott. Amerika fölénye így már egyáltalán nem olyan nyomasztó. Ez a helyzet Oroszország számára is esélyt ad a versengésben. Amely egyrészt azért folyik, hogy ki határozza majd meg ezt az új berendezkedést, másrészt az milyen szabályok mentén működik.
– Határozottan új világrendről beszél. Tehát ön vitatja a Valdaj Klub jelentésének azon állítását, hogy semmiféle új rend nem látszik kialakulni, ehelyett az intézmények, valamint a jogrend jelenleg is tartó széthullásával bizonytalan ideig tartó állapotba csöppenünk, amelyben egoista módon mindenki küzd mindenki ellen?
– Igen. Véleményem szerint a globális konfrontációval jellemezhető átmenet korát éljük, amelynek lezárultával kialakul egy új világrend. Egyetértek azzal, hogy a korábbi szabályok és intézmények széthullása folyamatban van, ám úgy vélem, ez után nem a káosz jön, hanem új szabályokkal, új intézményrendszerrel kialakul egy új világrend.
– Látszanak már ennek a rendnek a körvonalai?
– Igen. Ez erősen pluralisztikus, a kétpólusúnál vagy az Amerika uralta egypólusúnál jóval decentralizáltabb berendezkedés lesz, amelyben a regionális faktor lesz a meghatározó. Több ilyen blokk verseng majd, és eltűnnek a belső politikai berendezkedést megszabni hivatott univerzális irányjelzők: így az olyan normák, mint az emberi jogok, amelyre hivatkozva egészen mostanáig geopolitikai nyomás alá lehetett helyezni a versenytársakat. Lesznek viszont a nagyhatalmak kapcsolatait, a külpolitikát meghatározó általános szabályok.
– Mindez azt jelenti, hogy az új idők szelét idejekorán megérző politikusok a súlyánál nagyobb befolyást szerezhetnek országuknak? Ezt teszi valahol Orbán Viktor az európai színtéren, s a régiók súlyának megnövekedését használhatják ki az Európai Unión belül a visegrádi államok is, amelyeken nem mellesleg a globális pluralizmus eluralkodásával a liberális értékrend megsértését is egyre kevésbé lehet majd számon kérni?
– Ez így van. De vegyük például az Eurázsiai Gazdasági Uniót, amelyben kiválóan, egymást nem zavarva megfér egymás mellett az autoriter Kazahsztán, Belarusz, az erre hajazó Oroszország és a jóval demokratikusabb berendezkedésű Kirgizisztán vagy Örményország. A háttérbe szorulnak ugyanis a belső berendezkedést, az etikát megszabó univerzális szabályok. Már csak azért is, mert ezt a világrendet a történelem során először nem a nyugati, hanem olyan nem keresztény országok dominálják, amelyeknek más elképzelése van a morálról, az etikáról.
Hogy mást ne mondjak, a kínai gondolkodásból például hiányzik a bűn, mint olyan. Ezt a kis és közepes méretű országok számára is nagyobb mozgásteret biztosító, a decentralizáció irányába vivő változást érezte meg, s használja ki például regionális szinten Orbán. A blokkok mindenhatóságának gyengülésével, a nemzetek, a szuverenitás erősödésével az Európai Unió tagjaként külön úton járva másképp viszonyulhat, mondjuk, Oroszországhoz, vagy építhet kapcsolatokat az Eurázsiai Gazdasági Unióval.
Jó üzlet-e 750 milliárd forintért vasutat építtetni a kínaiakkal? | Magyar Hang
A Budapest–Belgrád vasútvonal minden kilométere 4,7 milliárd forintjába kerül a költségvetésnek. A szakértő szerint elég lett volna a meglévő pálya korszerűsítése, negyedennyiért.
– Az Egyesült Államok vagy a Nyugat ezt az átalakulást pedig karba tett kézzel nézi?
– Nem, de a vonat elé nem érdemes feküdni. Amerikának ez a világrend persze nem tetszik, mert zsigerileg ellenkezik a történelmével és politikájának természetével. Ezek az adottságok nehezen teszik számára elfogadhatóvá a nem általa uralt, szabályozott berendezkedést.
– Ez azt jelenti, hogy az amerikaiak nem tudtak másként viselkedni, mint ahogy tették azt a II. világháború után egészen a napjainkig?
– Valahol igen. Az amerikai külpolitikát formálók nem buták és rövidlátók. Ezt a politikát a páratlan növekedést és erősödést felmutató, az országot 200 év alatt a gyarmati sorból a szuperhatalomig röpítő amerikai történelem formálta. Együtt természetesen azzal az ideológiával, amely azt hirdeti, hogy Amerika a demokrácia kiteljesedését biztosító modellt kínálja. Ezért a hidegháborút az amerikai gondolkodás az Egyesült Államok – értsd ez alatt az amerikai intézmények, az amerikai demokráciafelfogás, az amerikai gazdaság, az amerikai életstílus – győzelmeként éli meg. Ez alapozta meg a hitet az amerikai elképzelések helyes és univerzális voltában.
Az amerikai politikusok, elemzők kétségkívül hittek Oroszország vagy Kína belső átalakulásában. Amikor pedig nagyjából a 2000-es évek elején rájöttek, hogy ez nem így lesz, akkor az orosz utat olyan deviáns fejlődésként kezdték értékelni, amely előbb vagy utóbb összeomlik. Senki nem vette például komolyan Putyinnak a müncheni biztonságpolitikai konferencián 2007-ben elmondott beszédét, amelyben előrebocsátotta, hogy mi következik. Úgy gondolták, blöfföl, és különben is, majd csak megbukik. A kétoldalú kapcsolatok újraindítása arra a hitre épült, hogy Medvegyev mindent másképp csinál majd, mint Putyin. De Kína feltartóztatásának politikáját is csak akkor indította el Washington, amikor számára is kiderült, hogy a kommunista párt marad, és nem lesz ott amerikai típusú liberalizálódás.
– Továbbá Oroszország és Kína egyidejű feltartóztatásának politikája közelít egymáshoz e két országot…
– Ez így van, de messze nem ez a közeledés egyetlen faktora. Ne feledjük, hogy az együttműködés egyetlen alternatívája a versengés lenne, ami Oroszország számára veszélyes lenne. Emellett az is fontos tényező, hogy a világgazdaság súlypontja áthelyeződik Ázsiába, Kína a növekedés egyik első számú motorja, Oroszország pedig igyekszik felugrani erre az ázsiai vonatra. Aztán a konfrontációt már csak azért sem tudom elképzelni, mert amíg az Egyesült Államok és Kína között ilyen feszült a viszony, addig Pekingnek elengedhetetlen szüksége van egy vele baráti viszonyban lévő Oroszországra. Ellenkező esetben ellenségekkel lenne bekerítve. Emiatt ebből a kapcsolatból hiányzik a geopolitikai vetélkedés, amit talán az mutat a legjobban, hogy mennyire jól megfér például egymás mellett Közép-Ázsiában Oroszország és Kína.
Lőporszag a levegőben: ismétli-e a történelem önmagát? | Magyar Hang
A bizonytalanság, az egoizmus elterjedése közepette emlékeznek a száz évvel ezelőtt befejeződött I. világháborúra a vezető politikusok.
– E partnerség állását azért érdemes lesz megnézni 10–20 év múlva is, mint ahogy az sem mellékes, hogyan néz majd ki, és milyen messze van még ez a világrend…
– Az átmenet még hosszú és szenvedésekkel teli lesz. Még a nagyhatalmak közötti háború kirobbanása sem zárható ki. Az új világrendet alapvetően az amerikai–kínai–orosz háromszögön belüli viszonyok alakulása határozza meg. Amennyiben a szövetségesei Amerika értésére adják, hogy nem érdekeltek a feszültség további fenntartásában, akkor tíz év múlva az Egyesült Államok már kész lehet a plurális berendezkedés intézményeinek és szabályainak elfogadására. Amennyiben azonban ez nem történik meg, akkor veszélyesebb lesz a világ, amelyet könnyen egy háborús konfliktus epicentrumából figyelhetünk.
– Hol lesz ebben a rendszerben Európa helye?
– Európa ma nem számít globális pólusnak. Nem önálló erőközpont, hanem az amerikai politika kiszolgálója. Trump nem is titkoltan az Egyesült Államokat politikai és gazdasági értelemben segíteni köteles szatellitként tekint Európára. Az orosz–amerikai szembenállás erősödése azonban akár az önállósodás felé is lökheti Európát, amely nem érdekelt e konfrontáció további eszkalálódásában. S még kevésbé egy Oroszország és a NATO között kirobbanó esetleges háborúban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
