„Irakban egy kegyetlen diktátor tömegpusztító fegyvereket fejlesztett és nem lett volna rest azokat bevetni. Támogatta a terroristákat és jó kapcsolatokat ápolt az al-Kaidával, a rezsimje azonban elbukott, nincs többé.”
Vajon mi járhatott Dick Cheney fejében, amikor hosszú évek után végre révbe ért. Második nekifutásra, ugyan nemzetközi felhatalmazás nélkül, de sikerült megbuktatniuk a „Bush család” tán legádázabb ellenségét, Szaddám Huszeint. S noha Cheney előbb idézett szavai elhangzásakor, 2003. november 7-én, „maga a patás ördög” még nem került amerikai kézre, az alelnök már így is félig-meddig ellazulhatott a bőrfoteljében, hiszen bő másfél évtizednyi fáradságos munkája beérni látszott. Hogy aztán Szaddámot 2006. december 30-án felakasszák emberiesség elleni bűneiért.
Mondhatnánk, hogy happy end, ám a sztori még is sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint hogy elégedetten csettintsen hozzá az ember. Justitia mérlegének másik oldalán ugyanis ott áll az ember, akinek nevéhez olyan fogalmak fűződnek, mint a 9/11-et követő terror elleni háború, Guantánamo, a fokozott vallatási technikák, Abu Ghraib, a totális, mindenre és mindenkire kiterjedő digitális megfigyelés, vagy épp a modern kori nagytőkés imperializmus és a katonai erővel biztosított amerikai szupremácia. Ugyan tíz éve lelépett az aktív politika színpadáról, Dick Cheney mégis újra forró téma. Méghozzá azért, mert végre a magyar mozikba is elért az elmúlt évtized talán leginkább várt politikai biográfiája, Adam McKay róla készített Alelnök (Vice) című alkotása.
Alelnök - magyar feliratos előzetes #1 / Történelmi vígjáték
Alelnök magyar feliratos előzetes / Vice HunDub Trailer Mozis poharak topperrel, popcorn vödrök, plakátok a MoziShop.hu-nál ☞ https://www.mozishop.hu Mikor lesz a mozikban?
A legutóbbi gazdasági világválságról A nagy dobás (The big short) címmel négy éve zseniális filmet forgató rendező ezúttal is nagy fába vágta a fejszét, hiszen Cheney kétségkívül a republikánus holdudvar Trump-korszak előtti egyik legbefolyásosabb, a színfalak mögül olykor előkukucskáló háttérembere. Ő maga az adminisztráció; a színtiszta kormányzat. A modern kor talán legkeményebb szürke eminenciásáról pedig elképesztően nehéz hiteles, kiegyensúlyozott filmet forgatni, mert annyi ellentmondás, feszültség és vitatott ügy gomolyog körülötte, hogy ember legyen a talpán, aki ügyesen lavírozva megoldja a feladatot.
McKaynek viszont, mintha sikerült volna. Cheney megformálásáért idén Golden Globe-ot zsebelt be Christian Bale, az alakításhoz az ösztönzést a Sátánnak köszönte meg. A figura egészen szuggesztívre sikeredett. (Ilyen, már-már a megszólalásig hasonló metamorfózist utoljára talán a Jim Morrisont alakító Val Kilmertől láthattunk csaknem 30 éve.) Az ifjabb Bush bőrébe bújó Sam Rockwell kiejtése még akkor is kísértetiesen hajaz a volt elnökére, amikor az grillcsirkét eszik, ahogy a Cheney feleségét, Lynne-t játszó Amy Adams, illetve a Donald Rumsfeld bájvigyorát szinte tökéletesen lemásoló Steve Carell is egészen élethű.
Valami mégis hibádzik. Politikai beállítottságtól függetlenül ugyanis McKay a szuperlatívuszok mellett balról és jobbról is megkapta az amerikai sajtótól, hogy a portréjából „csupán csak” a hús-vér Cheney legfontosabb eszenciája maradt ki: a hite.
A minden hájjal megkent veterán ugyanis a hatalmat nem csak pusztán önmagáért szereti. Sokat vitatható, százezrek életével játszó, egyes esetekben a világpolitika irányának is fazont szabó döntései mögött ott van a hitvallás, amit nevezhetünk neokonzervativizmusnak (ma már leginkább színtiszta cheney-izmusnak): erőből politizálás, brutális hadsereg, egy kis nepotizmus és a nagytőkés érdekek érvényesítése.
Ez Cheney krédójának magva. Persze hozzátéve, hogy a hazaszeretete, patriotizmusa megkérdőjelezhetetlen. Ő tényleg hiszi, hogy mindaz, amit tett, a hazáért, az Egyesült Államok dominanciájának fenntartásáért tette. Ha valaki valaha átélte a trumpi „Tegyük újra naggyá Amerikát!” szlogent, az Cheney.
Az öreg Bush védelmi minisztere
Ahhoz, megérthessük mozgatórúgóit, mélyre kell ásnunk, ám Cheney-t nehéz kiismerni, és nagyon ritkán nyílik meg. Vele mélyinterjút készíteni éppúgy ritkaságszámba megy, mint a Karmelita kolostor új urával. Négy éve azonban Cheney-nek akadt két nagy menete: először a Fox News veterán washingtoni munkatársa, James Rosen beszélgetett vele. A roppant hosszú diskurzust a 2015-ben a márciusi Playboy magazinban publikálták. Ősszel pedig egy 90 perces dokumentumfilmben az alelnök, a kollégái, ismerősei beszéltek a pályájáról. Ugyan kap kemény kérdéseket, ahogy kritikusai is szóhoz jutnak, mégsem izzasztották meg annyira: a kínos vagy épp kellemetlen részeket pedig kihagyták, vagy meg sem említették.
Az egyébként a szinte kizárólag demokrata felmenőkkel bíró család csendes, amerikai fociban jeleskedő, Wyomingban felcseperedő sarját kétszer is kicsapják a Yale Egyetemről. Ittas vezetés miatt 21 évesen letartóztatják, s úgy tartják, ha nincs Lynne – akit 14 éves kora óta ismer, 1964-ben pedig feleségül veszi –, akkor egyszerű melósként is végezhette volna. De nem így történt, Donald Rumsfeld fantáziát lát benne: a Nixon-kabinet idején némi politikába szimatolás után mindössze 34 évesen a Watergate-botrány miatt lemondó elnök utódja, Gerald Ford – előbb Rumsfeld mellett a helyettes, később a – kabinetfőnöke lesz a Fehér Házban (1975–77). Mint ilyen, minden idők legfiatalabbjaként.
Az elnök választási veresége (1976) után – amelyben ő kampányfőnökként tevékenykedett – 1979 és 1989 között az egymandátumos Wyoming alsóházi képviselője lett, néhány hónapig az alsóházi republikánus kisebbség frakcióvezetője. Első szívinfarktusát 37 évesen szenvedi el, azóta pedig még legalább négyszer történt vele hasonló. A 2012-ben új szívet kapott. Szívsebésze szerint kész egészségügyi csoda, már hogy az első infarkutsa után több mint negyven évvel később is aktív, és lehet vele beszélgetni, mert hogy még él.
Az elsősorban külpolitikában és hírszerzési, nemzetbiztonsági vonalon mozgó politikus élete lehetősége 1989-ben jön el, amikor a katonai tapasztalatokkal nem rendelkező, a vietnámi besorozást is mindenféle indokkal kicselező Cheney-t idősebb Bush védelmi miniszternek nevezi ki.
Pályája csúcsának – ha másban nem is, de népszerűségben biztosan – a sikeres 1991-es öbölháború tekinthető. Feleségével úgy vonulhattak fel egy nyitott limuzinban New York belvárosában az ujjongó tömeg közepette, ahogy a második világháború győztes katonái, vagy az első Holdra szállók, Neil Armstrongék. Ilyen eufória nemigen övezi többé.
Ugyanakkor már ekkor a dezinformáció és a félrevezetés eszközéhez nyúlt. A háborúra hangolás egyik kritikus pontján ugyanis a Pentagon egyik műholdképére hivatkozva – amelyen állítólag az látszik, hogy 1500 iraki tank és 250 ezer katona sorakozik fel az iraki–szaúdi határon – próbálták igazolni a szaúdiaknak az intervenció jogosságát, illetve azt, hogy a sivatagi királyság lépjen be az oldalukon a hadműveletbe.
Egy szemfüles újságíró, Jean Heller azonban egy azonos időben készült szovjet kereskedelmi műholdfelvételre hivatkozva bizonyította, a hivatkozott időben a sivatag a határon teljesen üresen állt, nyomát sem lehetett látni semmiféle hadseregnek: tehát amit Cheney-ék állítottak, egyszerűen nem lehetett igaz. A kérdéses amerikai felvétel később nem került elő. Célját, azaz Szaddám megbuktatását – ami mellett keményen kardoskodott – ekkor még nem érte el.
Korábban emlegetett hitvallása ebben az időben áll össze: a Szovjetunió bukásával és a hidegháború végével Cheney egyértelműen egypólusú amerikai világrend kialakítására törekedett. Helyettese, a későbbi Világbank-elnök, Paul Wolfowitz által 1992-ben jegyzett Útmutató a védelmi tervezhetőséghez (Defense Planning Guidance) című, a sajtóba kiszivárgó anyagban többek között az fejtegetik: egy hatékony, csúcsra pörgetett haderő segítségével meg kell előzni minden lehetséges rivális felemelkedésének lehetőségét. Cheney nem hitt a nemzetek között szervezetekben, például az ENSZ-ben sem.
A nagyvállalati héja
Az idősebbik Bush 1992-es veresége után a magánszektor felé törekedett: 1995–2000 között, a Clinton érában az energiaipari óriás, az expolitikusokat előszeretett alkalmazó Halliburton vezetői székébe huppant. Erről az öt évről szinte nem tudni semmit, a Playboy-interjúban egy szó se esik róla, a dokumentumfilmben meg pár mondattal elintézik. S ugyan Cheney a 2000-es alelnöki jelölésekor lemond a tisztségéről, ám egy 20 millió dolláros vállalati nyugdíj hozzájárulással pattan vissza a politika világába, miközben a nepotizmus árnya végig ott lebeg felette.
A vádak szerint alelnökként a patrióta dominancia mellé bekerült a csomagjába a haveri nagytőkés érdekek monopolhelyzetbe hozása is. Sokat cikkeznek a Halliburtonhöz köthető vagyonosodásáról, például arról, hogy csak 2006-ban 8,8 millióval nőtt egy év alatt a feleségével közös kasszájuk.
A 2003-as iraki inváziót követően ráadásul felpörögnek a Halliburton-megrendelések, és sokan úgy rakják össze a kirakóst, hogy Szaddámnak igazából azért kellett buknia, hogy az alelnök „haverjai” – a rájuk szabott, egyszereplős közbeszerzéseknek hála – degeszre keressék magukat az emberi civilizáció egyik bölcsőjeként is ismert ország újjáépítéséből, illetve a különféle helyi olajkoncessziókból.
S hogy a Halliburton mennyire érzékeny pontja, jól mutatja egy ingerült szóváltása 2004. június 25-én, amikor az ebből fakadó vagyonosodását firtató demokrata szenátorhoz, Patrick Leahyhez a vita hevében a „Cseszd meg magad!” szóvirágot is hozzávágta.
Minden idők legbefolyásosabbja
Cheney nyolc évének két sarokpontja: 9/11 és Irak. Noha nem függenek össze, ő mégis összepasszintotta a két dolgot. Az Amerika elleni terrortámadás tökéletes casus belli volt a ’92-ben lefektetett doktrínájuk gyakorlatba helyezésével. „Bürokrácia, hadsereg, kül- és energiapolitika” – sorolja a filmben Bale mindazt, amire Cheney diszponálna.
Az úton útfélen hangoztatott minden idők legbefolyásosabb alelnöke cím pedig semmi kétség, valóban igaz. Az alapjában súlytalan poszton se előtte, se utána nem ült olyan erős figura, mint Cheney, aki így kézben is tudta tartani a dolgokat. Az energetikapolitika zsebben, a védelmi miniszteri székben régi mentora, Rumsfeld ült s a külpolitikában is odaengedték a kormányhoz. Hiszen ifjabb Bush első ciklusában a külügyminiszter is egy régi ismerőse: Colin Powell, akinek karrierjét még ő egyengette az egyesített vezérkari főnöki posztra védelmi minisztersége alatt.
Ilyen háttérrel igazán pikáns az ifjabb Bush „poénja”, amit friss elnökként a Yale 2001-es diplomaosztó beszédében sütött el: „Végezd el a Yale-t, és elnök lesz belőled, de ha kirúgnak, akkor csak az alelnökségig viszed.”
Cheney erejét az apró események mutatják, mint például 2001. szeptember 11-én washingtoni idő szerint 10 óra 10 és 39 perckor – még azelőtt, hogy azt megbeszélte volna az elnökkel – maga adott parancsot a légierőnek, hogy a kormányzati intézményeket veszélyeztető, a rádió felszólításra nem reagáló polgári gépeket lelőhessék. A 9/11 eseményei lehetőséget adtak arra, hogy felpörögjön a hadipar; elindult a totális digitális megfigyelés, amelyről majd Edward Snowden rántja le a leplet, nemhiába nevezte hazaárulónak őt ezért a politikus.
Közben az ifjabb Bush elnöklése alatt Cheney is befejezhette, amit az idősebb Bush-kormányzás alatt nem sikerült elérnie. Felállt a híres „gonosz tengelye”: Irak, Irán és Észak-Korea, miközben a Halliburton szövevényes céghálóin keresztül állítólag simán kereskedett iraki és iráni felekkel. Huszein eltávolításáért ugyanakkor ismét a közvélemény félrevezetését és a dezinformációt vetették be.
Nem tudjuk, mennyire voltak tisztában vele, de nyilván nem teljes sötétségben tapogatóztak, amikor tömegpusztító fegyverekről és nukleáris képességekről beszélt az elnök és helyettese egy idő után szinte minden nyilvános szerepléskor. Az akkor külügyminiszterként szolgáló Powellt még az ENSZ közgyűlésébe is elküldték, hogy Szaddám biológiai fegyvereiről haknizzon. Miközben, ahogy azt iraki atomkutatók is alátámasztották, Huszein „atomálma” már országa első, 1991-es bombázásakor köddé vált; akkor nagyjából 3–5 évre voltak a nukleáris képességtől, ám utána, szerencsére, esélyük sem volt visszatérniük arra az ösvényre.
De nem volt megállás, a gőzhenger beindult, és nem lehetett eltérni a leegyeztetett valóságtól. Így került célkeresztbe egy amerikai diplomata, Joe Wilson, illetve felesége, a CIA fedett ügynökeként dolgozó Valerie Plame. Az afrikai ügyekben jártas Wilsont 2002 végén – a felesége hezitálása ellenére – az alelnöki iroda felkéréséből azzal bízta meg a CIA, hogy vizsgálja meg azokat a híreszteléseket, amelyek szerint Irak Nigerből exportál urániumot, ám a diplomata ezt teljességgel kizárta.
Bush a 2003-as évértékelő beszédében azonban épp ennek ellenkezőjét állította, mire Wilson a The New York Timesba írt egy publicisztikát Mit nem találtam Afrikában címmel. A botrány kitört, s Cheney irodájából kiadták Robert Novak újságírónak Plame CIA-s kötődését, aki válaszul a The Washington Postban mindezt meg is írta.
A forgatókönyv érdekében inkább feláldoztak egy ügynököt, azt sugallva, hogy ő javasolta a misszióra – az egyébként még idősebb Bush által kinevezett, majd a Clinton-kormányzatban gaboni nagykövetként szolgáló – Wilsont. Cheney pedig, feltehetően nem boldogságában, azt írta Wilson publicisztikája felé az újságra: „Csináltak már (a CIA-nél) korábban hasonló dolgot? Egy nagykövetet küldenek, hogy megválaszoljanak egy kérdést? Szoktunk-e ingyenes társadalmi munkában alkalmazni ilyen feladatra embereket? Vagy (Wilsont) a felesége küldte el egy kis vakációra?”
A 2015-ös Playboy-interjúban Cheney már a befolyását és ifjabb Bush kirakat mivoltát árnyalja. Azt nem tudni, hogy felelősséghárítás okán, de a szóbeszéddel ellentétben – ahogy Cheney-ből kipasszírozták a szavakat –, Busht nem „óvták” a kényes témáktól, és tájékoztatták például a fokozott vallatási technikák alkalmazásáról. Ahogy a Cheney-t évtizedek óta elég kritikusan szemlélő újságíró, James Mann a The Washington Post hasábjain emlékeztetett, rossz üzenet minden balhét Cheney-re kenni. Például Powell ENSZ-haknija Bush ötlete volt, nem úgy, ahogy most a filmben előadják.
Trump, ő meg kicsoda?
S hogy nincs republikánus jogfolytonosság a Bush-érával, azt jól mutatja, hogy Trumpot többször is keményen kritizálta. Ugyan a mai napig halálos ellenfélként kezeli az iszlám radikalizmust, ám elmebajnak nevezte egy interjúban azt, amikor a jelenlegi elnök megtiltotta valamennyi muszlim beutazását. „Nem lehet letiltani egy egész térséget, ez szembemegy mindennel, amit mi (nemzetként) képviselünk” – mondta három éve.
Miközben Trump falat építene, addig Bush és Cheney (Obamáékhoz hasonlóan) legális státuszhoz juttatott volna egy törvénnyel – ami végül zátonyra futott – milliókat, akik már az országban éltek, dolgoztak. Az egykori alelnök a jelenlegi csapatkivonási trenddel sincs kibékülve – épp ellenkezője ugyanis mindannak, amiben a veterán Cheney mindig is hitt. Arra meg nagyjából minden újságíró kíváncsi lenne, vajon mit szól ahhoz, hogy épp az egyik nagy ősellenséggel, az afganisztáni tálibokkal egyezett meg a jelenlegi kabinet arról, hogy egy közös béketerv mentén 18 év után lezárják a háborút.
Dick Cheney egynapos, előre be nem jelentett látogatásán egy Blackhawk helikopterben a bagdadi nemzetközi repülőtér felett (Fotó: The White House)
„A trumpizmus publikus. Kerüli azoknak a gyűlöletes társadalmi nézeteknek az újjáélesztését, amelyeket aktuálisan elcsendesítettek. A cheney-izmus bizalmas. Kerüli, hogy az áttekinthetetlen kormányzati programokra még azelőtt felfigyeljen bárki, mielőtt kiderül, az Egyesült Államok mit követ el saját magával szemben. A trumpizmus politika. A cheney-izmus uralkodás. A cheney-izmus veszélyesebb” – összegezte a The New Yorker hasábjain Nicholas Lemann, miért nem érdemes összehasonlítani a két érát és adminisztrációt.
Ahogy a The New York Times „Cheney-ügyi felelőse”, Maureen Dowd írta: mi rosszabb, egy idióta Twitter-poszt vagy egy kínvallatási jelentés? Míg maga a film rendezője, Adam McKay – Dowd összehasonlításra vonatkozó kérdésére válaszolva – úgy véli, „inkább egy őrült kergessen egy húsvágó bárddal, semmint egy profi bérgyilkos; szóval szerintem Cheney sokkal félelmetesebb. Már csak, ha a halottak számát nézzük, egyedül Irakban 600 ezren vesztették életüket, (Trump) a közelébe sem ér!”
A kérdés pedig már csak az, a „felszínt karcolgató”, ám még így is összetett pályaívből, Cheney valódi motivációiból mit is sikerül visszaadnia az Alelnöknek?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/8. számában jelent meg, 2019. február 22-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/8. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
