Nemrég interjú jelent meg a Volkskrant című holland napilapban Eric Kaufmann-nal. A kanadai politológust Whiteshift (Fehérváltás) című könyve kapcsán kérdezték a „színváltó” fehér elitről.
Eric Kaufmann negyedrészben kínai, negyedrészben latino, de ő maga fehér kanadaiként határozza meg önmagát, és így mintegy személyében illusztrálja azt, amit Whiteshift című könyvében jövendöl. Azt jósolja ugyanis, hogy a jövőben a vegyes házasságok lassú, de biztos növekedésével a többség „bézs” lesz, és a vegyes házasságokból születő gyermekek betagozódnak majd a fehér többségi kultúrába. Így az nem tűnik el, csak színt vált.
A Financial Times Kaufmann könyvét 2018 egyik legjobb politológiai művének nevezte, és melegen ajánlotta minden olyan liberálisnak és baloldalinak, aki a populizmus növekvő népszerűsége láttán „csak hüledezni tud ahelyett, hogy megpróbálná megérteni polgártársait”. Az angliai népszavazáson Kaufmann a maradásra szavazott, de könyvéből süt a Franciaországban le petit blanc-nak nevezett, a saját kultúrájához ragaszkodó kisember iránti megértés.
– Ön megértő, amikor leírja, hogy a fehér többség fenyegetve érzi magát. De hát még mindig a fehérek dominálnak, s jóval nagyobb a hatalmuk és a jövedelmük, mint a többieknek.
– Én nem azt állítom, hogy a fehéreknek igazuk van, amikor fenyegetve érzik magukat, hisz a nyugati értékeket igazából nem fenyegeti komoly veszély. Egyszerűen csak legitimnek tartom, ha valaki ragaszkodik a saját csoportjához, a saját nemzetéhez, ahhoz, ami történetileg kialakult, hogy van egy többség, és vannak kisebbségek, és ezek az emberek azt szeretnék, ha ez alapvetően így is maradna. Az értelmiségiek többségéhez képest nagyobb megértéssel viszonyulok azokhoz, akik nem szeretnének gyors változásokat. Ezek az emberek – szerintem – konzervatívok, és nem rasszisták. A pszichológiai szakirodalom is azt mondja, hogy a saját csoporthoz való ragaszkodás és a kívülállók elutasítása nem feltétlenül jár együtt. Nem igaz az a gyakran hangoztatott állítás, hogy „ezek az emberek nem akarnak semmilyen változást, tehát gyűlölik a bevándorlókat”.
– Tehát nem igaz, hogy a Trump-szavazó gyűlöli a bevándorlókat?
– A Trump-szavazók és a brexitpártiak között nyilván vannak olyanok, akik ki nem állják a bevándorlókat. De olyanok is, akik csak a saját fehér identitásukhoz ragaszkodtak, és túl gyorsnak tartották azt, ahogyan az ország változik. A hagyományos pártokat nem érdekelte, hogy ezek az emberek mit gondolnak és mondanak. Itt valami olyasmi történt, mint az 1920-as években elrendelt amerikai alkoholtilalom idején. Ha legálisan nem jut az ember alkoholhoz, a feketepiacon vesz magának. Most a populizmus a feketepiac. Mindenkire egyformán érvényes elvekre van szükség. Ha elfogadjuk, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy ragaszkodjon a saját csoportjához, nem mondhatjuk, hogy a feketék élhetnek ezzel a jogukkal, a fehérek viszont nem.
Karaván a politikai mocsárban | Magyar Hang
A híradásokat nézve zombiapokalipszis rémlik fel, az elnök pedig intézkedik, katonákat küld a határra, de legfőképpen örül, hogy nem az egészségügyi reformról kell beszélnie.
– Mivel a fehérek sokáig elnyomták a feketéket, a feketék számára az identitás az egyenjogúvá válás egyik módja.
– De mennél több jogot kapnak a feketék, annál elfogadhatatlanabb, ha érvényre akarják juttatni a kultúrájukat? Csak annak lehet identitása, aki elnyomás ellen harcol? Minden csoportnak egyforma elbánásban kell részesülnie.
– Közgazdászoktól és politológusoktól gyakran hallani, hogy a populizmus legfőbb oka, hogy senki sem figyel ezeknek az embereknek a társadalmi és gazdasági érdekeire. Ön viszont fontosabb tényezőnek tartja a bevándorlást.
– Nem állítom, hogy az osztály-hovatartozás semmilyen szerepet nem játszik, csak azt, hogy az identitás ennél sokkal fontosabb. Adatok sora bizonyítja, hogy az angol népszavazásnál és Trump megválasztásában a bevándorlás volt a meghatározó tényező. Az egyenlőtlenséget a kilépéspártiak csupán öt százaléka tartotta a legfontosabb témának, míg a maradáspártiak esetében ez az arány húsz százalék volt. A Trumpot nagyra értékelők közül csak négy százalék tartotta az egyenlőtlenséget súlyos problémának, míg az őt teljességgel elutasítók esetében ez az arány negyven százalék volt. Az egyenlőtlenségre való hivatkozás csak arra jó, hogy a baloldaliak előadhassák a mantráikat, a populisták pedig eljátszhassák: a nagytőkével szemben a kisember oldalán állnak. Ráadásul sokan még mindig nem merik kimondani, hogy egyszerűen ellenzik a bevándorlást.
– Nagy-Britanniában 1991 és 2011 között 90-ről 80 százalékra csökkent a fehérek aránya, ami sok britet nyugtalansággal tölt el. Azt az érvet viszont, hogy „ragaszkodom a megszokott világomhoz”, sokan hiteltelennek tartják, sőt néha egyenesen rasszizmusnak bélyegzik.
– Ezért keresnek az emberek másik érvet. Ez lehet gazdasági: a bevándorlók elveszik a munkahelyeinket; de az is lehet egy érv a bevándorlás ellen, hogy az iszlám veszélyezteti a liberalizmus fennmaradását. Legitimebbnek számít, ha valaki azzal érvel, hogy az iszlám fenyegetést jelent a nőkre, a zsidókra és a melegekre, mint ha kijelenti, hogy nem szeretne annyi bevándorlót. Ez a tabu megakadályozza a valódi vitát, ráadásul megbonyolítja a dolgokat, mert így folyton-folyvást a problémás mohamedánok és bevándorlók kerülnek a figyelem középpontjába. Ez pedig csak újabb stigmatizáláshoz vezet.
A nép nevében, de a nép felett kormányoznak | Magyar Hang
Az emberek, akik saját kezükbe akarták venni a döntést a populisták hatalomra juttatásával, még távolabb kerültek az önrendelkezéstől. A Mi a populizmus című könyvről.
– Ha egy mohamedán is belekeveredik egy svéd kávézóban kitört balhéba, máris tele van vele a világháló.
– Az viszont igenis rasszizmus, ha más csoportokról kizárólag negatívan beszélünk. A tényeket persze nem szabad elhallgatni. Ki kell mondani, ha például a bevándorlók magasabb arányban szerepelnek a bűnözési statisztikákban. De ezt is a maga kontextusában kell kezelni. Ha egy bevándorlócsoport főként fiatal férfiakból áll, akkor az viszonylag sok bűncselekményt követ el, mert a bűncselekmények többségét fiatal férfiak követik el. Ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni.
– Csakhogy az emberek nem statisztikusok, és nem kezdenek mérlegelni, hogy az életkor, a nem és a képzettség…
– Ez igaz, de itt az is szerepet játszik, hogy kulturális alapon nem utasíthatják el a bevándorlást. Ezért olyan túlfűtöttek a bevándorlók által elkövetett bűncselekményekről és nemi erőszakcselekményekről folytatott viták. Eszemben sincs bagatellizálni ezeket, de minimális az esélye, hogy az áldozataivá váljunk.
– Míg a XX. század elején jó, ha a lakosság két százaléka volt nyitott, toleráns és kozmopolita, a hatvanas évektől kezdődően ezt a hozzáállást a társadalom egyre nagyobb hányada tette magáévá.
– A hatvanas években a hippik lenézték azokat, akik nem voltak nyitottak az újra. Elutasították a saját kultúrájukat, és vonzóbbnak találtak más kultúrákat. Ezzel nincs is semmi baj, hisz a kritika a kultúra elengedhetetlen tartozéka. Az viszont már problémát okoz, ha társadalmi szinten ez a megközelítés válik uralkodóvá, mert sokan vannak azok, akik ragaszkodnak a saját csoportjukhoz és kultúrájukhoz. Ma ennek a konfliktusnak vagyunk szemtanúi. Van, aki szereti a változást és a sokféleséget, és van, aki inkább a rendhez és a stabilitáshoz vonzódik. Ha valaki változásra kényszeríti a konzervatív embereket, és közli velük, hogy ha nem szeretik a sokféleséget, rossz emberek, az ne csodálkozzon, ha egyre nagyobb ellenállással találja szemben magát.
– Londonban beszélgetünk, amely a világ egyfajta találkozási pontja. Teljesen megértem, hogy emberek ragaszkodnak a saját csoportjukhoz, de közben látom és érzem, milyen fantasztikus egy ilyen kozmopolita világváros.
– Nincs semmi baj a nyitottsággal és az újra való kíváncsisággal. De mi legyen azokkal, akik a megszokott rutint szeretik? A probléma akkor keletkezik, ha úgy állunk hozzá, hogy lám, ezek az emberek nem akarják a változást, homogén társadalmat akarnak, tehát rossz emberek. Pedig úgy is hozzáállhatunk, hogy miközben határozottan képviseljük a saját kozmopolita álláspontunkat, elfogadjuk, hogy mások erről másképp gondolkodnak. Szerintem ez a helyes megközelítés. Kompromisszumra kellene jutnunk. A bevándorlásról úgy kellene vitázni, mint az adózásról. Az egyik tábor legszívesebben egy fillért sem fizetne, a másik meg magas adókat vetne ki, és a végén valahol középen egyezségre jutnak.
– Nem illúzió, hogy egy olyan kulturális jelenségről, mint a bevándorlás, tárgyszerű vitákat lehet folytatni?
– Pedig ez a megoldás. A gond ott van, hogy sokan azt hiszik, az, aki kevesebb bevándorlót akar, gyűlöli a kisebbségeket. De ez nem eleve elrendelés.
– Nagy-Britanniában sokan a brexittől várták, várják a megoldást. Jogosan?
– Az ország a brexittel sem függetlenítheti magát a demográfiai és gazdasági törvényszerűségektől. A britek körében alacsonyak a termékenységi mutatók, Európán kívül viszont nő a népesség. Ha a brit gazdaság működőképes akar maradni, továbbra is szüksége lesz külföldi munkavállalókra. A számadatok nem egyértelműek, de azt sugallják, hogy a népszavazás óta csak nőtt az Európán kívülről érkező bevándorlás. A kiváláspártiak azt hiszik, hogy a brexittel el van intézve a dolog, de nagyot fognak csalódni, amikor kiderül, hogy a bevándorlás egyáltalán nem csökken.
– Könyvében párhuzamot von az Egyesült Államok 1880 és 1960 közötti korszakával. Akkor is hatalmas nyugtalanságot keltett, hogy a fehér angolszász protestánsokból álló hagyományos többség teret veszített a más területekről érkező bevándorlókkal, főként a katolikusokkal és a zsidókkal szemben.
– Az így támadt kulturális bizonytalanság vezetett 1920-ban az alkoholtilalomhoz. Ezt a vidéki protestáns többség erőszakolta keresztül, mert taszította a katolikus bevándorlók és a nagyvárosi elit által meghonosított kávéházi kultúra. De a korszak végére a fehérek alkotta domináns többség befogadta az olaszokat, az íreket, a zsidókat és az egyéb csoportokat. Erre a fehér többségre napjainkban nagy nyomás nehezedik. 1971-ben az amerikaiak 4,7 százaléka született külföldön, míg 2011-ben ez az arány már 13,1 százalék volt. A húszas évek óta nem volt ilyen magas ez az arány. A demográfiai előrejelzések alapján 2045 körül, ha a latinókat nem tekintjük fehérnek, a fehérek kisebbségbe szorulnak.
– Ön azt jósolja, hogy az egész nyugati világban nőni fog a vegyes házasságok száma, és létrejön majd egy új, a fehér többségi kultúrába betagozódott „bézs” többség. Ez a jóslat a szélsőjobboldali gondolkodók azon állítását juttatja eszembe, miszerint „a fehér faj” „Eurábia” formájában eltűnik, mert a bevándorlók az eredeti lakosság fölébe kerekednek.
– A két megközelítés között ég és föld a különbség. Először is, az Eurábiára vonatkozó demográfiai jóslatok túloznak. Az országok többségében még sokáig a fehérek jelentik a többséget. 2050-ben a fehérek még mindig a brit lakosság 73 százalékát alkotják majd. És van még egy hatalmas különbség. Azok, akik „Eurábiát” emlegetnek, az etnicitást mereven fogják fel. Az ő szemükben csak az fehér, akinek kizárólag fehér felmenői voltak.
Én ezt rugalmasabban fogom fel. Az olyan csoportok, mint a maorik, az amerikai indiánok vagy a hawaiiak gyakran keverednek más csoportokkal, és asszimilálódnak a fehér többségbe. Ezért én kitágítom a fehér definícióját, és azokra is kiterjesztem, akik külsőleg nem feltétlenül fehérek, viszont bizonyos európai gyökerekkel rendelkeznek. Gyermekkoromban ezt magam is megéltem. Vancouverben rohamtempóban nőtt az ázsiai közösség lélekszáma, amely hatására negyedrészben kínai származásom ellenére egyre fehérebbnek tekintettek. Nagy-Britanniában azt látjuk, hogy félig fekete emberek a fehér többség irányába mozdulnak el. Jelenleg a brit lakosság két százalékának vegyes a származása. A század közepére ez az arány 30, 2150 körül pedig 75 százalék lesz.
– Meglátjuk.
– Persze egy ilyen jóslat merő matematika. Lehet, hogy lesz a fehéreknek egy olyan csoportja, amely ezt nem fogadja el, mert meg akarja őrizni a maga tisztán fehér jellegét. Ez elképzelhető, és akkor ez a folyamat lassabban játszódik le. Én arra számítok, hogy az afro-karibiak gyorsabban keverednek majd, mint, mondjuk, a hollandiai és belgiumi törökök és marokkóiak.
– Akkor 2150 körül kicsit nyugodtabb lesz a légkör.
– Kár, hogy mi azt már nem érjük meg.
Az eredeti interjú Peter Giesen munkája, a fordítás pedig Bérczes Tiboré. Giesen úr és a cikknek helyet biztosító újság, a Volksrant ingyen bocsátotta rendelkezésünkre az anyagot, amit ezúton is hálásan köszönünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/3. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
