Lopott fotókkal adták-vették a romániai gyerekeket

Vannak történetek, amelyeket annyira kacifántosra ír meg az élet, hogy még egy hollywoodi forgatókönyves is megirigyelhetné. A miénk valahol Toronto mellett kezdődik idén januárban: egy Lauren nevű lány, aki előtt a szülei soha nem tagadták, hogy Romániából fogadták örökbe, úgy döntött, felkutatja vér szerinti családját. A Facebookon rátalált a The Never Forgotten Romanian Children nevű csoportra (A soha el nem felejtett romániai gyerekek), és írt egy levelet a csoport üzemeltetőjének. Ileana Baiescu Romániában született, de Írországban él, és eddig több száz hasonló sorsú fiatalnak segített megtalálni a gyökereit. Ingyen, jó szándékból – az említett oldalon most is több tucatnyian keresik a rokonaikat.

Január 23-án megjelent Lauren felhívása is, román nyelven. Így szólt: „Üdvözlet Kanadából! A Hargita megyei Székelyudvarhelyről fogadtak örökbe 1991-ben. Huszonnyolc év múltán szeretném megtalálni a vér szerinti családomat Romániában. A születési nevem Husza Mónika, 1990 július 29-én születtem. A vér szerinti apám Husza Jenő, anyám Husza Anna. Mindketten valószínűleg Székelyudvarhelyen vagy környékén laktak. Az örökbeadási papírokból kiderül, hogy van egy nővérem, aki 1898 januárjában született, de a nevét nem említik. Kérem, segítsenek az álmomat megvalósítani, hogy megtaláljam a családomat! Kérem, osszák meg ezt az üzenetet, hogy eljusson arra a környékre, ahol születtem, és ahol a rokonaim élnek. Köszönöm szépen!”

Az üzenethez Lauren három fotót csatolt. Kettő őt ábrázolja: kisgyerekként, az örökbefogadás idején és most, fiatal felnőttként. Volt ezenkívül egy harmadik fénykép, amelyet az elmúlt évtizedekben több ezerszer megnézett (lásd a mellékelt fotót). Édesszülei vannak rajta – ezt a fotográfiát az örökbefogadáskor a kanadai szülők kapták attól a férfitól, aki a papírokat intézte. Lauren kisgyerekként annyit fogdosta az egyre jobban elkopó papírlapot, hogy egy üzletben profi másolatokat csináltattak neki róla. A felhívást egyébként kétezer-negyvenketten osztották meg.

Január végén Lövétén egy középkorú, becsületes székely házaspár mögött elkezdtek összesúgni az emberek. A bátrabbak oda is szóltak: „Láttunk ám a neten, fény derült a régi titokra!” Nem tudták, miről van szó, de egyre sokasodtak a furcsa jelek, amikor valaki elmondta: kiderült, hogy annak idején eladtak egy gyereket külföldre, és az most keresi őket. Hiába állították, hogy nekik nem volt eltitkolt gyerekük, a falu már ezt is jobban tudta, a pletyka körbeért.

Január utolsó napján este Ileana arra kért, segítsek neki egy fordításban, mert valaki nagyon akar mondani neki valamit, de nem beszél sem románul, sem angolul. Hasonló kérés gyakran előfordul: Erdély magyarlakta vidékeiről is sok gyereket örökbe adtak a kilencvenes évek elején, és ha megtalálják vér szerinti szüleiket, azonnal beszélni akarnak velük, de nincs közös nyelv, amelyen megértik egymást. Ilyenkor többen veszünk részt egy netes konferenciahívásban: a fiatal felnőtt angolul beszél, a népes rokonság magyarul, és időnként mindenki sír.

Ez most másfajta beszélgetés lett. Egyik oldalon a kanadai lány, aztán Ileana Sannon mellől én Budapesten, és egy Franciaországban élő székely lány, Noémi, aki nagyon dühös volt a kínos ügy miatt. Ő azt mondta: a képen látható pár nem a kanadai lány szülei, hanem az ő édesapja és édesanyja, és a család nem érti, hogy került ez a fotó Kanadába. A Facebook-poszt sok kellemetlenséget okozott a családnak, barátok-ismerősök tesznek fel furcsa kérdéseket, idegenek zaklatják őket. Az egész nagyon kínos, ezért a fotó azonnali törlésére kéri őket. Egyébként a lány nem is lehet az édesapja, édesanyja gyereke, hiszen Lauren születési dátuma előtt három hónappal jött világra Noémi bátyja, amiről dokumentumot is tud mutatni, és kilencven nap után nem lehet újra szülni. A faluban is próbált ezzel érvelni az édesanyja, de egyesek még ezek után sem hisznek neki – szerintük itt valami sötét titok lappang, mert „szél fúvatlan nem indul”. A pletykálkodókat az sem zavarja, hogy a fényképen lévő lövétei párt nem Huszának hívják.

A gyerekként örökbe adott Mary Pennsylvaniából tért vissza a Lakatos családhoz | Magyar Hang

17 éve adták örökbe a szülei. Most az új családjával megkereste őket.

Hosszú tisztázó beszélgetés kezdődött, és a sírást most sem úsztuk meg. A lövétei család azon döbbent meg, hogy Lauren Kanadában hosszú évtizedekig őket gondolta vér szerinti szüleinek, és sajnálták, hogy most mekkora csalódás érte. A kanadai lány egyrészt az őt ért csalódás miatt sírt, másrészt amiatt, hogy akaratlanul is kellemetlenséget okozott másnak. A beszélgetés végére a Facebook-poszt mellől törölték a fotókat, én pedig megígértem nekik, hogy utánajárok a sztorinak.

Nagyon hamar megkerültek az „igazi” szülők: egy roma házaspár, ők most Segesvár mellett élnek egy telepen. Tényleg nem úgy néznek ki, mint a fotón lévő székely pár, és akkor most nagyon finoman fogalmaztam. Aztán sok telefon és egy udvarhelyi látogatás után fény derült a nagyon furcsa történetre.

Akkoriban nagyon sok külföldi próbált gyereket örökbe fogadni Romániában, egész hálózat épült ki a „piacképes” gyerekek felhajtására. Az árvaházakból hamar elfogytak a gyerekek, így falvakba, romatelepekre mentek ki jól szituált „segítők”, hogy a sokgyerekes, nagyon rossz anyagi helyzetben lévő szülőket meggyőzzék: némi készpénzért vagy esetleg műszaki eszközökért (színes televízió, videomagnó, ilyenek) cserébe mondjanak le egy-két gyerekükről. Székelyudvarhelyen is voltak ilyen „segítők” – Lauren szüleinek egy Andy vagy Endy nevezetű, magát ügyvédnek mondó férfi segített. Ő adta a fotót is a családról – az örökbefogadók a vér szerinti szülőkkel nem is találkoztak, csak az aláírt papírokon látták a nevüket.

Logikus a helyzet: az ünneplőbe öltözött fehér szülők gyereke kelendőbb volt a rongyos roma szülők gyerekénél, ezért szerzett valahonnan egy ilyen fotót. Azt persze lehetetlen ennyi idő után kideríteni, hogy a közvetítő pénzt kért-e a kanadaiaktól, és ha igen, mennyit – erre a mozzanatra az örökbefogadók sem akarnak emlékezni. Az viszont logikus: jobban kinéző szülők gyerekét jobb szívvel fogadták örökbe.

Azt is sikerült kideríteni, pontosan hol és mikor készült az a bizonyos fénykép. A lövétei pár – akkor még nem voltak házasok, csak jegyesek – 1987 októberében beautóbuszozott Székelyudvarhelyre a rokonokhoz, unokaöccsük egyéves születésnapját megünnepelni. A család fényképészt hívott a tömbházlakásba a nagy eseményre (akkoriban Romániában kevés embernek volt saját fényképezőgépe, és bevett szokás volt ilyen módon megörökíteni a családi ünnepeket), ő készítette a fotót. Az akkor készült képeket a család soha nem látta – egyszerűen nem volt pénzük előhívatni a felvételeket, így a film ott maradt a készítőnél. Hogy kinél, nem emlékeznek, mert a kisvárosban három hivatásos fényképész is dolgozott. Tőle szerezte meg valahogy a közvetítő, akinek jól kinéző, fiatal és egészséges párok fotójára volt szüksége. Ezt a képet nézegette évtizedeken át Kanadában a fiatal lány, azt gondolva, hogy a vér szerinti szüleit ábrázolja – egészen addig, amíg ki nem derült a csalás.

Lauren azt tervezi, a nyáron meglátogatja a rokonait – nem Lövétén, hanem a segesvári romatelepen. Ha én leszek a tolmácsa, meggyőzöm, menjünk el Lövétére is egy kávéra azokhoz, akikhez ugyan vér szerinti kötelék nem fűzi, mégis kitörölhetetlenül beleégtek a memóriájába.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!