Nagy-Britannia: két választás között, zsákutcában

Meg vagyok döbbenve, hogy ennyien is szavaztak ránk – kommentálta sokatmondóan a május 2-án Angliában és Észak-Írországban tartott helyhatósági választások eredményét a Konzervatív Párt egyik befolyásos tagja. A választáson a toryk a legpesszimistább jóslatokat is felülmúlva 1300 tanácsnoki helyet veszítettek, de a Munkáspártot is komoly csalódás érte, mert a remélt előretörés helyett szintén számos pozíciót veszített. Egyetlen elemző sem kételkedik abban, hogy a kisebb pártoknak, elsősorban a liberális demokratáknak juttatott voksok nem a helyi eredmények megítéléséről szóltak, hanem a két nagy párt brexitügyben nyújtott siralmas teljesítményéről.

A kiosztott pofonok tehát kétségkívül a brexitdráma legújabb fejleményeinek sorába illeszthetők. És azon sem kell csodálkoznunk, hogy Theresa May mindent megtesz az újabb megaláztatással fenyegető európai parlamenti választás elkerülése érdekében. Még a Munkáspárttal is tárgyalásokba bocsátkozott azzal a céllal, hogy együttesen hozzák tető alá a kilépési egyezmény parlamenti ratifikálását május 22-éig. Emlékezetes, hogy a britek azzal a feltétellel kaptak az Európai Uniótól haladékot a kilépésre október 31-éig, hogy részt kell venniük az európai parlamenti választáson, hacsak a westminsteri törvényhozás a jelzett időpontig nem fogadja el a már háromszor leszavazott egyezményt. A pártközi tárgyalások azonban – mondhatni, a papírformának megfelelően – eredménytelenek maradtak; a Labour Party által javasolt vámuniót May kezdettől fogva elutasította, és a második népszavazásra is nemet mond.

Az „ellenséggel” való egyezkedés így is roppant erős felzúdulást váltott ki tory berkekben, és szinte már kórusban követelik a miniszterelnök azonnali lemondását. Nigel Farage új brexitpártja viszont egyre népszerűbb a csalódott konzervatívok körében, és minden jel arra utal, hogy nagyon sokan fognak közülük voksolni rá; az Opinium közvélemény-kutató cég felmérése szerint ez az új formáció a szavazatok 34 százalékára számíthat – többre, mint a két nagy párt együtt.

„Ilyen rossz parlamentünk Oliver Cromwell óta nem volt, ilyen rossz miniszterelnökünk Anthony Eden óta nem volt, ilyen rossz vezetője a Munkáspártnak még sohasem volt, és eközben az elmúlt fél évszázad legfontosabb nemzetközi döntése előtt állunk” – fejtette ki a minap a BBC egyik esti műsorában Anne Widdecombe, aki 23 évig a Konzervatív Párt tekintélyes parlamenti képviselője volt. Lehet, hogy véleményében van némi túlzás, de az határozottan állítható, hogy a brexit folyamata mostanra olyan bénultságot idézett elő az Egyesült Királyság kormányzati rendszerében, amilyenre a második világháború óta nem volt példa. Hogyan következhetett ez be?

A helyzet hátterét illetően joggal mutatott rá a világhírű brit politikatudós, Vernon Bogdanor, hogy a 2016-os népszavazásban kifejeződött döntés ellentétben áll a parlament akaratával, hiszen a westminsteri törvényhozásban jelenleg többségben vannak azok a képviselők, akik nem kívánják az Európai Unióval kialakított kapcsolatokat radikálisan megszakítani, sőt még a kilépés gondolatával sem rokonszenveznek. Ha tehát a tehetetlenség mélyére nézünk, azt találjuk, hogy a referendum ütközik a parlamenti szuverenitás érvényesülésével – azzal az elvvel, amely a brit politikai rendszer sarokköve, s amely szerint a parlamentet semmi sem korlátozza döntéseiben. Másként fogalmazva: ez is csak azt mutatja, hogy a közvetlen és a képviseleti demokrácia eszközrendszere nehezen házasítható össze. „Hatalmas szégyen, hogy a törvényhozás képtelen volt eleget tenni a nép akaratának” – kommentálta a konzervatívok nézőpontjából a helyzetet Andrea Leadsom, a toryk alsóházi frakciójának vezetője. Az ellenzék viszont – az EU-párti konzervatívokkal együtt – Mayt vádolja, hogy válságba kormányozta az országot.

A teljes bénultságot jól tükrözi, hogy a parlament mindeddig egyetlen szóba kerülő megoldás mellett sem tudott többséget kialakítani. A 2018 novemberében megkötött kilépési egyezmény harmadszori leszavazása után a törvényhozás kivívta azt a lehetőséget, hogy úgynevezett „véleménynyilvánító szavazásokkal” próbáljon irányt szabni a kormányzati politikának. A parlament végre átveszi a kilépési folyamat irányítását – örvendeztek sokan. Hiába szavaztak azonban előbb 8, majd 4 módosító indítványról, egyik mögött sem sorakozott fel a többség.

Elmondható tehát, hogy a 2016 júniusa óta eltelt csaknem három év végzetesen szétforgácsolta a brit politikai elitet. A „hard brexit” elkötelezett hívei nem hajlandók kompromisszumot kötni az északír határ ügyében, nem mennek bele olyan megoldásba („backstop”), amely tartós vámunióval „fenyegeti” az Egyesült Királyságot. Ebben olyan makacsok, hogy még a brexit bekövetkezését is készek kockáztatni. Az ellenzék fő erején, a Munkáspárton belül ugyancsak éles törésvonalakat találunk: míg híveinek túlnyomó többsége síkra száll az EU-tagság megőrzése és az újabb népszavazás mellett, a párt elnöke, Jeremy Corbyn nem ellenzi a kilépést, nem karolja fel az újabb népszavazást, és csak ahhoz ragaszkodik, hogy az ország maradjon benn a vámunióban. A nagy pártok döntésképtelenné váltak.

Eközben a Skót Nemzeti Párt vezetője ismét harciasan követeli, hogy tartsanak újabb népszavazást Skócia függetlenné válásáról. Itt 2016-ban a választók 62 százaléka elutasította a brexitet, így Nicola Sturgeon azzal érvel, hogy Skóciát nem lehet akarata ellenére kiragadni Európából. A határ körüli vita fellángolása Észak-Írországban is könnyen felerősítheti az ír nemzeti mozgalom azon régi törekvését, hogy az országrészt egyesítse az Ír Köztársasággal, e kísérlet pedig véget vethet az 1998-as nagypénteki egyezménnyel megteremtett békének. A brexitfolyamat vég nélküli elhúzódása olyan helyzethez vezethet, amelyet eredetileg senki sem akart. Ilyen esetekre persze számtalan példát kínál a történelem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!