Falak, szögesdrótok, puskapor a levegőben

Számos olyan válsággóc van ma is a világon, amely felszámolására irányuló politikai és diplomáciai erőfeszítések csődöt mondtak. A nemzetközi kapcsolatokban csak befagyott konfliktusoknak nevezett esetekben a háború véget ért ugyan, a politikai megoldásig, az igazi békéig mégsem jutottak el a felek. Feloldhatók egyáltalán ezek az ellenétek?

Észak-Írország

Miután 1921-ben kettéosztották az Ír-szigetet, a dublini kormány és az észak-írországi katolikusok célja az maradt, hogy a protestáns többségű Észak-Írországot egyesítsék a katolikus többségű Írországgal. A protestánsok azonban a Nagy-Britanniához kötődő kapcsolataik bármiféle lazítását bizalmatlansággal fogadták. 1969 októberében polgárháború tört ki az északír területen élő katolikusok és protestánsok között. Az ezt követő három évtizedes véres időszak 3600 halottat követelt.

Még a nagy erőszakhullám idején Dublin közölte Londonnal, hogy Észak-Írország mint politikai egység végképp csődöt mondott, és minden olyan kísérlet, amely a tartomány keretei között akarja megoldani válságot, eleve kudarcra van ítélve. Vagyis végeredményben Dublin azt mondta, hogy nélküle nincs rendezés. 1985 novemberében a brit és az ír miniszterelnök történelmi megállapodást írt alá, amely a  sziget kettéosztása óta először engedett az Ír Köztársaság kormányának beleszólást Észak-Írország ügyeibe, de nem irányzott elő változást a tartomány státuszában. Az erőszaknak az 1998. április 10-én, az érdekelt felek között megkötött nagypénteki egyezmény kívánt véget vetni.

Az IRA fanatikus tagjai azonban Valódi IRA néven tovább folytatták a fegyveres harcot. Ez év januárjában ismét robbantottak Derry városában, jelezve, hogy készek erőszakkal is megakadályozni a tényleges határellenőrzés bevezetését Észak-Írország és Írország között, ami egyenes következménye lenne a brexitnek.

Koszovó

Koszovó 2008-ban kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, de Belgrád ezt azóta sem hajlandó elismerni, így továbbra is saját, déli tartományának tekinti a  többségében albánok lakta területet. Szerbia és Koszovó 2013-ban az Európai Unió közvetítésével párbeszédbe kezdett, de a tárgyalásokon számottevő haladás azóta sem történt. Más téren azonban igen: Edi Rama albán miniszterelnök a  koszovói függetlenség kikiáltásának 10. évfordulóján felvetette az albán–koszovói közös külpolitika ötletét, és nem zárta ki a közös elnökválasztás lehetőségét sem. Erre válaszul Hashim Thaci koszovói elnök is kijelentette, hogy eljött az ideje a nemzetegyesítésnek, vagyis hogy Koszovó egyesüljön Albániával.

Aleksandar Vucic szerb elnök azonban közölte: Szerbia készen áll a párbeszédre és a  kompromisszumra, azonban nem fogadja el azt, hogy ne kapjon semmit. Szerbia szerint a határmódosítás lenne a megoldás, vagyis egy olyan határvonal meghúzása, amely az albánok és szerbek által lakott koszovói területeket választaná el egymástól. Az albánok célja viszont a  nemzetegyesítés, vagyis az, hogy az albánok által lakott területek egy államhoz tartozzanak. Kérdés azonban, hogy a  nagyhatalmak, illetve Albánia bevonása nélkül lehetséges-e a politikai rendezés, ezzel a tartós béke biztosítása.

Hegyi-Karabah

1921-ben – még Szovjet-Oroszország keretében – az örmény többségű Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz csatolták. 1988 februárjában azonban a hegyi-karabahi örmények tüntetéseken követelték az Örményországgal való egyesülést, amit zavargások, majd véres örmény–azeri összecsapások követtek.

Amikor 1991-ben Hegyi-Karabah kivált Azerbajdzsánból, kitört a háború. Így 1992–1993-ban az örmény és karabahi csapatok nemcsak Hegyi-Karabahot, hanem Azerbajdzsán területének mintegy ötödét is ellenőrzésük alá vonták. A  háború lezárására egészen 1994-ig kellett várni, amikor Moszkvában megszületett a  fegyverszüneti egyezmény. Hegyi-Karabah parlamentje azonban 1996-ban függetlenné nyilvánította a  területet. Örményország ma igényt tart az Azerbajdzsán nemzetközileg elismert területén lévő Hegyi-Karabahra, Jereván és Baku viszont mostanáig nem kötött békét egymással, sőt időnként még mindig előfordulnak fegyveres összecsapások.

Nyugat-Szahara

1884-től Nyugat-Szahara Spanyolország gyarmata lett Spanyol-Szahara néven. A  konfliktus az 1975-ös madridi egyezményt követően tört ki, mivel Spanyolország az addig uralma alá tartozó területet nagyrészt Marokkónak, kisebb részben pedig Mauritániának adta, és megkezdte csapatai kivonását a területről. A legnagyobb helyi nemzetiségi mozgalom, a Polisario Front azonban megpróbálta kivívni a terület függetlenségét, ezért az új megszállók ellen fordították Algériától kapott fegyvereiket.

Miután 1976-ban kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot Tindouf (Algéria) székhellyel, azt sem Marokkó, sem pedig Mauritánia nem ismerte el. Később Mauritánia kilépett a háborúból, majd békét kötött a  Polisario Fronttal, Marokkó viszont azonnal annektálta Nyugat-Szahara déli részét. 1991-ben az ENSZ közvetítésével ugyan sikerült elérni, hogy fegyverszünetet kössön egymással Marokkó és a Polisario Front, békeszerződést nem írtak alá, s a mai napig gyakoriak a fegyveres incidensek.

Ciprus

A ciprusi válság 1974 júliusában új szakaszába lépett. Törökország azzal a szándékkal, hogy megakadályozza az enózist – vagyis Ciprus hozzácsatolását Görögországhoz –, úgy döntött, hogy katonailag beavatkozik a földközi-tengeri szigetországban. A török katonai invázió nyomán Ciprus és fővárosa, Nicosia gyakorlatilag két – egy északi török és egy déli görög – részre szakadt, ez az állapot azóta is fennáll. A kettészakított sziget újraegyesítésére irányuló eddigi minden kísérlet eredménytelennek bizonyult.

Az események alakulása nyilvánvalóvá tette, hogy csak a két anyaország, Görög- és Törökország cselekvő, építő hozzájárulásával lehet a kétzónás ciprusi állam, a Ciprusi Köztársaság politikai és gazdasági egységét helyreállítani.

Kasmír

1947-ben az egykori Brit India felosztásakor a hindu többségű területekből lett India, a muzulmán többségűekből pedig Nyugat- és Kelet-Pakisztán (utóbbi 1971-től Banglades). A jobbára muzulmánok lakta Kasmír tartomány viszont Indiához került. Az 1947 és 1949 közötti első indiai–pakisztáni háború nyomán Kasmír területének csaknem egyharmada, a nyugati és az északi rész pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész pedig India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. A  tartományra mindkét ország teljes egészében igényt tart. Rendezetlen viszonyuk következtében fél évszázad alatt négy háború tört ki köztük, három kifejezetten Kasmírért. 1989 után Kasmír India által ellenőrzött területén gerillaháború bontakozott ki, és állandósultak az összecsapások a muzulmán lázadók, illetve az indiai fegyveres erők között.

Idén augusztusban ismét fordulatot vettek az események: az indiai fél közölte, hogy visszavonják az indiai szövetségi alkotmány 370. cikkelyét, amely különleges státusszal ruházta fel Kasmírt. A bejelentés óriási felzúdulást váltott ki nemcsak Kasmírban, hanem Pakisztánban is, hiszen ezzel Újdelhi egyértelműen megüzente, az etnikailag és vallásilag megosztott régió sorsának további alakításában érvényesíteni fogja erőfölényét.

Korea

A második világháború végén Korea területén a 38. szélességi körtől északra szovjet, délre pedig amerikai megszálló csapatok fegyverezték le a japán hadsereget, ami a félsziget kettészakítását, két koreai állam, a kommunista Észak-Korea és a polgári demokratikus Dél-Korea megalakulását eredményezte. 1950-ben aztán kitört a  háború: az észak-koreai hadsereg átlépte a 38. szélességi kört, és az ideiglenes főváros, Tegu, illetve Puszan kikötőváros kivételével az egész Koreai-félszigetet ellenőrzése alá vonta. A 90 százalékban amerikai katonákból álló ENSZ-kontingens azonban közbelépett Dél-Korea védelmében, és visszaszorították a kommunista északiakat a kínai határnál lévő Jalu folyóig. Ekkor avatkoztak be nagy erőkkel a kínai „önkéntesek”, és a 38. szélességi körtől délre vetették vissza az amerikaikat és szövetségeseiket. Utóbbiak ellentámadásuk során ismét észak-koreai területre léptek, majd állóháború alakult ki.

Az 1953-ban Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti egyezmény nyomán maradt az egymással ellenséges két Korea, a demarkációs vonalat köztük nagyjából a 38. szélességi kör mentén jelölték ki. Azóta ez a terület a világ egyik legmilitarizáltabb területe. A két ország közti ellenségeskedés az elmúlt időszakban hol erősödött, hol pedig gyengült – jelenleg épp egy ilyen hullámnak lehetünk tanúi. A koreai kérdés rendezésében, vagyis a megosztottság felszámolásáért a legtöbbet maguk a koreaiak, Phenjan és Szöul, illetve fő patrónusaik, Kína és az Egyesült Államok tehetnék.

Kettős szuverenitás mint megoldás?

Az említett hét „befagyott” konfliktus közös sajátossága, hogy mindegyik válsággóc hátterében ott áll két állam, amelyek részvétele, hozzájárulása nélkül szinte lehetetlen a tartós rendezés. Nem kizárt, hogy bizonyos befagyott konfliktushelyzet(ek) esetében a kettős szuverenitás lenne a megoldás. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásnak érvényesülését jelentené ugyanazon terület felett, elsősorban konfliktusmegelőző, konfliktusfelszámoló szerepben. A kettős szuverenitás korlátozó hatású lenne, mert az alatta álló terület szuverenitását metszené vissza, ugyanakkor a két anyaország szuverenitását is kölcsönösen korlátozná.

Ez egyben kizárólagosságot is jelentene, mivel az ilyenfajta szuverenitást csak az illető két állam gyakorolhatja, más állam(ok) csak biztosítékokat adhat(nak), garanciákat nyújthat(nak) vagy kaphat(nak). Kettős szuverenitásuk a béke és stabilitás megteremtése és fenntartása érdekében az illető terület felett csak kompromisszumos és demokratikus lehet. Kompromisszumos, mert kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredményének kell lennie. Demokratikus pedig azért, mert csak az illető terület lakossága és a két anyaország beleegyezésével hozható létre és tehető működőképessé.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!