Berlin megálljt parancsol Macronnak

Veszélyes geopolitikai helyzetbe manőverezte magát a német kormány. A világban teret nyert új realitásokról tudomást sem véve, még mindig az értékelvű külpolitika mentén, és a liberális rend védelmében hadakozik az autoriter vezetőkkel. De ezt is csak csökkentett üzemmódban, hiszen Berlint ma jelentős mértékben lefoglalják az egyre nagyobb belpolitikai és gazdasági gondok. E ritmusvesztést igyekszik – Oroszország felé is nyitva – kihasználni Emmanuel Macron, de jól jön ez az amerikai stratégáknak is. Joggal merül fel ezek után a kérdés, továbbra is Németország marad-e Európa mozdonya.

Hatalmas átalakuláson megy át a világrend. Oroszországtól Indián át Kínáig új és régi-új erők jelennek meg a globális térben. A régi berendezkedésnek, amelyben az Egyesült Államok Németországgal, Franciaországgal és Nagy-Britanniával közösen döntött el mindent, vége. Ebben a gyorsan változó világban a gyors reagálás akár fel is értékelhet egy-egy kisebb országot, míg a nagyok érdekérvényesítésére veszélyes lehet, ha „elalszanak”, és megkésve lépnek.

Ez utóbbi tétel különösen érvényes ma Németországra, amely mintha nem érezné a világban zajló átalakulást. Az Európai Unió építésében sokáig sikeres Angela Merkel elszámította magát a migránskérdés kezelésében, és 2014-ben a kijevi Euromajdan lehetséges következményeit is rosszul mérte fel. Nem reagál elég gyorsan Oroszország és Kína globális szerepének felértékelődésére és e két hatalom közeledésére, mint ahogy arra sem, hogy Törökország mindinkább elfordul Európától. A berlini vezetést mintha cserben hagyta volna legendás gyakorlatiassága, realizmusa.

– A német politikusok még mindig elégedetten veregetik saját vállukat, hogy kioktatták a „diktátorokat”. Elégedettek a liberális értékek melletti kiállásukkal, igyekeznek magabiztosan befogni a vetélytársak száját, és megbüntetni az európai értékektől eltávolodókat. Közben nem veszik észre, hogy veszélyesen elszigetelik Németországot – fogalmaz Alexander Rahr német elemző. A politológus úgy látja, a ritmusvesztésnek mindenekelőtt az elavult, még mindig kizárólag az értékekre fókuszáló külpolitika az oka. A német elitnek szerinte ismét rá kell találnia a realizmus és a pragmatizmus útjára. Persze – figyelmeztet Rahr – ez nehéz, hiszen a sajtó, a külügyi tanácsadók és a kutatóintézetek elemzőinek többsége is megragadt a liberális világnézet szűk keretei között.

– Annak érdekében, hogy Európa vezetője maradhasson, Németország elfeledkezett a saját érdekeiről, és mindent alárendelt az európai érdekeknek, amelyekben az egyetlen lehetséges közös nevezőnek a liberális értékeket látja – mondja Alexander Rahr.

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy Berlin elkeseredetten küzd a demokráciát és az emberi jogokat veszélyeztető „rossz fiúk”, így Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Hszi Csin-ping, Recep Tayyip Erdogan és immár a brit kormányfő, Boris Johnson ellen. Pajzsra emeli Berlinben a kínai vezetés ellen tüntető hongkongi aktivistát, és ezzel magára haragítja Pekinget. Pedig a német exportnak nagyobb szüksége van Kínára, mint Kínának a német technológiára. Élesen bírálja a Kremlt a liberális tüntetők elleni fellépés miatt, és úgy állítja be, mintha Oroszországban bármilyen esélye is lenne a hatalomváltásnak. S miközben Berlin a civil társadalmakon alapuló „szabad világot” védi, Erdogan figyelmeztetésül rá-ráengedi az arab migránsokat Görögországra, Johnson pedig semmivel sem törődve halad a brexit felé. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy Németország energiáit az utóbbi időben túlságosan lekötik a belpolitikai ügyek, így a politikai paletta átrendeződése, a kormányzó koalíció válsága, a gazdaság lassulása.

Merkel befelé fordulását, ritmusvesztését és a brexit közben kialakuló hatalmi űrt kihasználva Emmanuel Macron – nagyon is gyorsan reagálva a változásokra – megpróbál Európa vezető politikusává avanzsálni. Amerikai kollégájával igyekszik oldani Moszkva elszigeteltségét, és fennen hirdeti, hogy az európai kontinens biztonságát Moszkva részvételével kell újradefiniálni. Trumppal együtt Macron azt is felismerte, hogy az úgynevezett nyugati világ számára veszélyes Moszkva és Peking közeledése, mert ezzel Európa a perifériára szorulna. Megpróbálják tehát az első számú stratégiai fenyegetésnek tartott Kínáról leválasztani Oroszországot. Kérdés persze, ez mennyire sikerülhet, de mégiscsak jobban tükröz egyfajta stratégiai látásmódot, mint az Északi Áramlat bővítése mellett kiálló, ám ezen kívül szinte csak az emberi jogokkal törődő német külpolitika. Manapság Macron már a V4-eket is jobban maga mellé állítja, mint a térségben leginkább érdekelt Németország.

Németország ugyanakkor nem tett le arról, hogy Európa vezető állama maradjon, és egyelőre továbbra is Berlin az Európai Unió mozdonya. Tudja ezt a francia elnök is, csak a pillanat adta lehetőségből a lehető legtöbbet próbálja kihozni. Erre nem sok ideje van, mert lassan itt az európai politikában már érezhető Merkel-korszak vége, és az utód – megtámogatva az Európai Bizottság német elnökével, Ursula von der Leyennel – minden bizonnyal új offenzívába kezd. Addig is a francia uniós biztos leszavazásával jelezték Párizsnak, hogy hol a határ.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!