Migránsszálló lett a patinás belgrádi híd

– Akárhová megyünk a városban, a rendőrök mindig azt mondják, menjünk arrébb – panaszkodik Aszlam, egy afgán migráns, akivel a belgrádi Közgazdasági parkban beszélgetünk. A tízes évei végén járó fiú lassan fél éve van itt a szerb fővárosban, azóta próbál átjutni a határon.

Mostanra már valóságos statisztikái vannak a kísérleteiről: hétszer Magyarország, ötször pedig Románia felé próbálkozott – eredménytelenül. Ám Bosznia felé már siker koronázta az akciót: egy gumicsónakkal vitték át az embercsempészek a Drinán, ami különösen nehéz mutatvány, mert a szerbiai Mali Zvornik és a boszniai Zvornik között igen veszélyes az átkelés. De aztán Adnan mégis úgy döntött, hogy visszajön, mert Boszniából már nem tudott Horvátország felé távozni.

Most arra panaszkodik, hogy a szerb rendőrök megváltoztak. És valóban: ahogy feltűnik két rendőr a Gavrilo Princip utca irányából, Adnan és barátai azt mondják, menniük kell, de „a hídnál” még folytathatjuk később.

Ha a belgrádi migránsokat kérdezzük, a különböző tereknek és utcáknak ők már külön nevet adtak, amit persze inkább csak egymás között ismernek. Így lett a Közgazdasági park csak „Afgán park”, a „híd” az ő világukban egyenlő Branko hídjával, ami a Száva felett húzódik. Viszonylag gyorsan megtalálták maguknak utóbbi helyet, ahol jóval nyugodtabb életük lehet, mint akár a Belgrád melletti, obrenováci befogadó központban. A menekültek ott a rossz ellátásra panaszkodnak, de olyan is akadt, aki a Magyar Hangnak azt állította, hogy pénzt kérnek tőlük, hogy bemehessenek a hivatalos táborba.

A híd belváros felőli oldaláról már a távolból látni, hogy egyáltalán nem mindennapi hellyel van dolgunk. A migránsok most tüzet gyújtottak a parti pillérek alatt, annál melegednek. Egy kisebb csoport afgán fogad minket. Szajed, egy fiatal migráns azt mondja, a rendőrök ritkán jönnek ide utánuk. – Itt a legjobb egész Belgrádban, a másik oldalon aludni is tudunk éjszaka – mutat át a férfi a túloldalra, miközben a barátai inkább arról érdeklődnek, igaz-e, hogy húsvétkor majd megnyitják a magyar határt. Mikor megtudják, hogy félretájékoztatták őket, elkedvetlenednek. Szakad az eső, ilyenkor még a híd alatt is reménytelennek tűnik minden.

A Branko hídja új-belgrádi oldalán, a híd alatt már egész nagy csoport migránst találunk, akiknek csak egy része jött most elő az emeletes épületből. Igen, az épületből, mert a hidat ezen az oldalon egy többemeletes ház is tartja, ahová mostanra rengeteg migráns költözött be. A bejárás ugyan tilos, de mivel itt nincsenek a járókelők szeme előtt, a rendőrség nem igazán foglalkozik velük.

Amir, egy másik afgán fiú lesz itt az úti kalauzunk. Ő két hónapja jött ide, azóta alszik az épületnél – persze csak ha befér, mert sokszor annyira megtelnek az emeletek, hogy csak a Száva partján tud a hálózsákjában aludni a szabad ég alatt. Neki elfogyott a pénze, így az embercsempészek szolgálatait sem tudja igénybe venni. A híd alatti épületben azonban nem kell fizetni, még a konfliktusok is ritkák, mert annyira sokan azért mégsem akarnak itt lakni. Amir most még egy bemutatót is készít a Magyar Hang olvasóinak az épületből, amint a barátjaival bejárják az új otthonukat:

– Ha már a táborokba és a hostelekbe nem engednek be minket, akkor itt megcsináltuk a saját hostelünket – mondja büszkén a fiú, aki miután lefordítja a barátainak, mit mondott, azok nagyot nevetnek. Ha túl sok okuk nincs is bízni a jövőben, itt, a Branko hídja alatt időnként azért akad egy-egy derűs pillanatuk.

A híd elődjét egyébként a meggyilkolt jugoszláv királyról, I. Sándorról nevezték el, ami rengeteg ember halálát okozta. Mikor ugyanis a szerb mérnökök 1941 áprilisában fel akarták robbantani, hogy elvágják a támadó német csapatok útját, nem vették észre, hogy épp a híd alatt halad el egy szerb katonai hajó. A nem megfelelő időben végrehajtott robbantás 95 katona halálát okozta. Az építménynek végül a szövetségesek adták meg a kegyelemdöfést, amikor 1944-ben teljesen lerombolták. A régi helyén épült új hidat 1956-ban adták át, ami a „Testvériség és egység hídja” nevet kapta a titói Jugoszlávia egyik kedvenc propaganda-szlogenjéről. A belgrádiak azonban sehogy nem tudták elfogadni ezt a mesterkélt nevet, ők inkább szávai hídnak vagy zimonyi hídnak hívták, vagy egyszerűen Branko utcai hídnak, ugyanis a hídra a Branko Radičević utca vezet. A belgrádi városi legendák szerint viszont azért kapta ezt a nevet a híd, mert innen ugrott le annak idején Branko Ćopić, a nagy jugoszláv kommunista író, akinek az öngyilkosságára máig nem találtak magyarázatot. A Száva felett magasodó, közel fél kilométeres híd egyébként a mai napig őrzi rossz hírét: évente átlagosan negyvenen ugranak le innen a biztos halálba.