Szíriában és Líbiában a front ellentétes oldalán állnak. Ankara és Moszkva ennek ellenére közösen keresik a megoldást e két konfliktus rendezésére. Virágzik közöttük a katonai és gazdasági együttműködés. Mindez azonban a napokban nem zavarta abban Erdogant, hogy keményen odamondjon a Kremlnek. Hol vannak az orosz–török partnerség határai?
Az év elején a két elnök még együtt ünnepelte a Török Áramlat gázvezeték megnyitását. Moszkva nemcsak hitelt adott az SZ–400-as légvédelmi komplexum megvásárlására, de már le is szállította a rendszer első 120 rakétáját. Ankara már az orosz Szu–35ös vadászbombázók beszerzésén gondolkozik, Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin pedig annyiszor találkozott már a közelmúltban, mintha Törökország nem is a NATO tagja lenne. Nem is nézik jó szemmel ezt a nagy egyetértést az Egyesült Államokban, míg az európai hatalmakat inkább a török hadsereg kurdokkal szembeni durva szíriai fellépése borította ki. Aztán mindenki megnyugodni látszott, amikor előbb Líbiában néztek egymással farkasszemet a két ország zsoldosai, majd Idlibnél lőtték az orosz vadászgépekkel támogatott szíriai kormánycsapatok a török állásokat. Az már csak hab volt a tortán, hogy Erdogan előbb keményen odaszólt a Kremlnek, majd Kijevbe látogatva látványosan a banderista (ukrán nacionalista – a szerk.) köszöntéssel üdvözölte a tiszteletére felsorakozott díszszázadot.
Ezt követően elkezdődött a latolgatás, vajon eddig tartott-e a nagy török–orosz összeborulás, avagy inkább Erdogan játszmájának vagyunk tanúi. De ne szaladjunk ennyire előre, és egy pillanatra tekintsünk a múltba, hogy megértsük a két ország finoman szólva is ambivalens kapcsolatát. Idézzük fel az orosz és az oszmán birodalom között a XVIII. század végétől időről időre fellángoló háborúkat, és rögtön világossá válik, hogy a két ország geopolitikai érdekei sok tekintetben ütköznek, és Közép-Ázsiától a Fekete-tenger régióján át a Közel-Keletig vetélytársakként tekintenek egymásra. Ráadásul Törökország mégiscsak a magát még mindig Oroszországgal szemben meghatározó NATO tagja. Azt sem felejthetjük el, hogy nem is olyan régen, 2015-ben az orosz Szu–24-es vadászgép szíriai lelövése után Moszkva és Ankara viszonya rendkívül feszültté vált, és Oroszország szankciókkal sújtotta Törökországot.
Mindezek fényében igazi diplomáciai teljesítménynek tűnik, hogy az utóbbi időben ilyen jó a török– orosz viszony. Megalapozzák ezt a két rendszer ideológiai közelsége mellett a közös kereskedelmi és gazdasági érdekek, és tovább erősíti a kapcsolatokat, hogy mindkét ország használja a másikat a Nyugattal szembeni játszmáiban. Ez a taktikai szövetség időről időre stratégiai színezetet ölt, majd néha megbillenni látszik, akárcsak most. Egyrészt azért, mert mint arra már utaltunk, a török határoktól délre már nem mindig esnek egybe az érdekeik. Ám a Közel-Keleten folyó taktikai harcban is próbálják megkeresni a közös érdekeket is. Így lehetséges, hogy az úgynevezett asztanai folyamat során Moszkva, Ankara és Teherán védnökségével zajlik a rendezés, de amikor már nagyon feszültté vált a helyzet, akkor Putyin és Erdogan a líbiai feleket is tárgyalásokra invitálta. De közösen járőröznek a török és az orosz katonák a szír–török határon kialakított biztonsági övezetben is. Idlibnél azonban már ütköznek az érdekek, és a dzsihadistákat maguk előtt toló törökök nem számíthatnak a Aszadék és Moszkva megértésére.
Erdogan a most kialakult feszültséget tudatosan használja arra is, hogy Oroszország, Törökország és a Nyugat háromszögében kicsit visszabillentse az SZ–400-asok vásárlásával és a Török Áramlattal túlságosan Moszkva felé tolódott egyensúlyt. Kijevben sem a banderista köszöntés volt a lényeg, hanem a Fekete-tenger északi partvidékén meggyengült török befolyás erősítése. Ukrajna megorrolt a Török Áramlatra, amelyet feledtethet az 50 millió dolláros segély, és a kereskedelmi kapcsolatok felfuttatása. Közben Ankara is várja a földpiac megnyitását. Ravasz módon szeretne pozíciókat erősíteni az ukrán piacon, kihasználni az orosz gázvezeték jelentette előnyöket, míg az európai kapcsolatok normalizálásával újabb súlyos milliárdokat remél a migránsok feltartóztatásáért. Közben nagyon vigyáz mind a török, mind pedig az orosz fél arra, hogy ne keveredjen kellemetlen katonai konfliktusba sem Szíriában, sem pedig Líbiában. A retorika élesedését Moszkva is érti, és szokásától eltérően még csak ki sem kéri magának. Magabiztossága érthető, mert ha netán mégis eldurvulnának a dolgok, Erdogannal szemben akkor is vannak még ütőkártyái. Hogy mást ne mondjunk, a török elnök aligha felejtheti el a puccs előtt Moszkvától kapott segítséget.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!
