Sokan látják úgy, hogy a Covid–19 fekete hattyúként repült át a világ felett. Összekavart mindent, és kiszámíthatatlanná tette a jövőt. A járvány egyes országokat, így például Olaszországot, különösen nehéz helyzetbe hozott, történelmi perspektívából nézve azonban viszonylag megszokott fertőzési hullámmal van dolgunk. Mint az ismert orosz politikai elemző, Szergej Karaganov megjegyzi, inkább csak azért lehet nagy hatása a globális folyamatokra, mert a politikai elitek ezzel próbálják elleplezni múltbeli kudarcaikat és a jövő kihívásai kapcsán érezhető tanácstalanságukat. Ezek között felsorolja a környezet károsítását, a klímaváltozást, a középosztályok látványos lecsúszását és a szociális egyenlőtlenség megnövekedését, egyszóval a kapitalizmus jelenlegi, a fogyasztás folyamatos felturbózásán alapuló modelljének kiürülését.
A gondok elleplezésének vágya az elemző szerint a járvány köbre emeléséhez, felnagyításához vezetett. Ezért aztán a koronavírus-járványnak tényleg lehetnek történelmi léptékű következményei, ám nem tudjuk, hogy milyenek. Reménykedve jegyzi meg, hogy ezek között talán ott lesz a reális világot elhomályosító, a társadalmak és a gazdaságok testén élősködő, túlfújt pénzügyi, információs és digitális buborék eltávolítása és a fejlődő világban máig meglévő hagyományos értékek ismételt középpontba állítása. Mások ennek a megállapításnak nem ellentmondva megállapítják, hogy a gazdasági válságot előre hozó, ám nem kiváltó járvány alapvetően nem változtatja meg a nemzetközi kapcsolatok tendenciáit. Inkább hatalmas katalizátorként kiélezi az ellentéteket, felgyorsítja a globális erőviszonyok átalakulását, és gyengíti a kapcsolatok eddigi modelljét.
Nem a koronavírus számlájára írható az eddigi világrend elmúlt években sokat emlegetett kimúlása sem. Az alapjai gyengültek meg. Legfőbb értéke az volt, hogy a javakhoz egyetlen szuperhatalom ellenőrzése mellett viszonylag igazságosan jutott hozzá a világ. A meghatározó hatalmak legalábbis. S aki ezt vitatja, annak majd választ ad a körvonalaiban már formálódó új rend, amelyben erről már szó sem lesz. A legnagyobb hasznot persze az Egyesült Államok fölözte le, ám a többiek annyira mindenképpen elégedettek voltak, hogy nem kezdtek háborút. Ez a világrend a korábbiakkal ellentétben sajátosan ideologikus volt. Eredetisége sokáig elleplezte, hogy bizony ez is az erőn alapul, méghozzá elsősorban a gazdasági erőn. Csakhogy a világrendet megalapozó szép elveket és normákat a fogyasztók jelenleginél jóval szűkebb körére szabták. Így aztán amikor a fogyasztók sokan lettek, a szabályok már nem működtek hatékonyan.
A liberális világrend helyébe lépő új berendezkedést egyelőre leginkább nem liberálisként, vagy ha úgy tetszik, illiberálisként lehet leírni. A kérdés nemcsak az, hogy milyen mértékben szorulnak vissza az elmúlt évtizedekben megszokott szabadságjogok, hanem hogy konkrétan mi jön a régi rend helyére. A állami szabályozás a gazdaság és a kereskedelem terén minden bizonnyal erősödni fog, a nemzetközi intézményekre rossz idők jönnek. Mint ahogy az európaihoz hasonló integrációk számára sem lesz igazán hely. Eltűnik a „világ csendőre” szerep, a jelenleginél jóval kiegyensúlyozottabb erőviszonyok közepette a fő mozgatóerő a félelem lesz a másik erősödésétől. Mint egykor Athén és Spárta esetében. De ez határozza meg ma Kína és az Egyesült Államok viszonyát is. Ebben a közegben a nemzetek szerepe növekszik, míg a nemzetek feletti intézmények súlya csökken. S még mielőbb bárki megijedne, ez a helyzet nem okvetlen vezet háborúhoz. Kaotikusabb lesz, mint a kétpólusú, majd az egypólusú világrend, ám a nagy háborútól továbbra is visszatart mindenkit az atomfegyver. Remélhetőleg.
Az új világrend már nem Amerika köré, pontosabban alá épül. Az Egyesült Államok egy lesz a vezető hatalmak közül. Feltéve, ha nem esik szét. A Szovjetunió esetében kisebb konfliktusoktól eltekintve a bomlás nem torkollott belső háborúba. Ráadásul geopolitikai pólusként évtizednyi békés gyengélkedés után megmaradt a régi, a cári időkben betöltött szerepéhez visszatérő Oroszország. Amerika most a gyengülés, a belső szétesés ijesztő jeleit mutatja. Ám mielőtt még ennek nagyon örülne bárki is, szögezzük le, hogy eltűnése a geopolitikai sakktábláról veszélyes vákuumot teremtene. Már csak azért is, mert az általa generált problémákat nélküle még nehezebb lenne megoldani. Ezért aztán fel kell készülni Amerika gyengülésére, ám szétesésének nem kell drukkolni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/30. számában jelenik meg július 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/30. számban? Itt megnézheti!
