Nem meglepő, hogy a magyar közvélemény érdeklődve figyelte a lengyel elnökválasztást. Ezt magyarázza a két nép évszázados barátsága mellett a két ország sok tekintetben párhuzamos fejlődése is. De miért szorított olyan látványosan a magyar kormány és a hozzá közel álló sajtó Andrzej Duda győzelméért? Veszélyeztette volna a két ország manapság talán az átlagosnál is szorosabb kapcsolatait, ha az ellenzék kezébe kerül az elnöki poszt? Elemzés.
Régen látott szoros versenyben győzte le ellenzéki kihívóját Andrzej Duda. Ez a kiélezett küzdelem eleve érdemes volt a figyelemre, a hazai közélet azonban messze nem csupán emiatt figyelt Varsóra. Jóval inkább azért, mert beleégett a tudatába az a bizonyos varsói gyors. S míg a politikai paletta egyik oldala azért izgult Duda győzelméért, mert számára rossz üzenetet hordozott volna a nemzeti konzervatívok veresége, addig a másik oldal abban bízott, hogy a liberális Rafal Trzaskowski győzelme megmutatja Európának, hogy a populizmus és az illiberalizmus Közép-Európában leáldozóban van. Persze ettől még egyáltalán nem biztos, hogy a „varsói gyors” Budapestre is automatikusan befut, ám a régióban uralkodó közhangulatot azért csak mutatja.
Így aztán nagyon ne csodálkoz-zunk, hogy a magyar közvélemény nagy része a lengyel eredményeket is Orbán Viktorhoz viszonyulva várta. Annak ellenére ugyanis, hogy Lengyelország a sok hasonlóság ellenére sem Magyarország, a trendeket a választás jól mutatja, és bizonyos tanulságok is levonhatók egy ilyen megméretésből. A kormányoldal ugyan a szuverenitás szlogenje mögé bújva nem minden hátsó szándék nélkül elsősorban annak hangsúlyozására koncentrált, hogy a külföldi tulajdonban lévő, azaz nem tőle függő média számára veszélyes, sokkal fontosabb tanulságnak tűnik ennél a verseny visszatérése. Hiába kormányoztak ugyanis – már ami a gazdaság teljesítményét és a szociális háló megerősítését illeti – hatékonyan Kaczynskiék, a külső környezet változásával így is súlyos gondokkal küzdhetnek.
Egy olyan, végletesen kettéosztott országban pedig, mint Lengyelország és Magyarország, minden győzelemért újra és újra meg kell küzdeni. S ehhez előbb-utóbb a magyar kormánypártnak is újra hozzá kell szoknia. De az ellenzék is levonhatta azt a tanulságot, hogy program nélkül nem lehet győzni. A sikerhez a kormányoldal „áztatása”, bírálata kevés. Mint ahogy azt is adottságnak kell venni, hogy Közép-Európában a vidék a nemzeti konzervatív oldalt támogatja, az urbanizáció pedig nincs olyan fokon, hogy kizárólag a nagyvárosokban be lehessen húzni egy választást. Ezeket az úgymond belpolitikai jellegű tanulságokat még sorolhatnánk, ám a következtetések levonása legyen a pártok agyközpontjainak dolga.
Ennél fontosabbnak látom ugyanis, hogy mit jelent Magyarországnak ez az eredmény. A Fidesz számára egyértelműen jó hír volt Duda sikere, de voltak-e a választásnak tétjei az ország számára? Azt kell mondani, hogy bizony voltak. No, nem akkorák, mint ahogy azt a kormányhoz közeli média bemutatta, ám a brüsszeli lobbierőszempontjából az már az országnak sem mindegy, hogy az Európában dúló politikai viharok közepette Közép-Európa hajója egy irányban húz-e. Régen volt ennyire szoros az együttműködés a régióban, mint az elmúlt években, és a V4-ek fellépésének hatékonysága minden bizonnyal megérezte volna a varsói társbérletet. Már csak a Lengyelországon belüli zavarok miatt is.
De tovább megyek. A visegrádiak lobbierejét növeli – és messze nem csak az ominózus 7. cikkely kivédekezésében –, hogy Varsó és Budapest így megértik egymást. S mivel az Orbánhoz viszonyulás már Lengyelországban is belpolitikai kérdés, potenciálisan a diplomáciai kapcsolatokban, de a V4-eken belül is minden bizonnyal okozott volna némi zavart Trzaskowski győzelme. Igaz, nem akkorát, mint ha a Polgári Platform a parlamenti választásokon győz, mégis. Varsó erőteljesebben fordulhatott volna a „weimariak”, Franciaország és Németország felé, ami a Három Tenger Kezdeményezéssel és az újsütetű lengyel–ukrán–litván szövetséggel, az úgynevezett lublini háromszöggel együtt már sok lehetett volna a V4-ek egységének.
Tetszik, nem tetszik, a visegrádiak akkor értették meg a legjobban egymást, amikor hasonló felfogású kormányok irányították a négy or-szágot. A szlovákiai fordulat után egy lengyel félfordulat nem biztos, hogy jót tett volna ennek az egységnek. Természetesen erre nem lehet örökké építeni, és lassan túl kell már lépni az ideológiai korlátokon. A viharos európai változások közepette azonban egy változó, átalakulóban lévő felállásnak inkább a V4-ek megosztásában, a közép-európai lobbierő növekedésében ellenérdekeltek örültek volna.
A magyar és a lengyel nép barátsága persze ezt kibírta volna, még ha időlegesen okozna is némi feszültséget, ha Orbánnak egy liberálisabb lengyel kormánnyal kellene tárgyalnia. Hiszen így is a szőnyeg alá kell söpörni néhány kérdést, és az a bizonyos szőnyeg nem olyan nagy, hogy mindent eltakarjon. A mostani elnökválasztás is ráébreszthetett azonban sokakat arra, hogy két ország, még kevésbé egy egész régió együttműködése nem múlhat a kormányok színezetén. Mert ha csak emiatt működik valami, az valójában nem is igazán működik. Az csak a pártok, és nem a társadalmak megértéséről szól. A magyar–lengyel barátság már sokszor igazolta, hogy felül tud ezen emelkedni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!
