A választások elcsalása miatt tiltakoznak napok óta Minszkben és Belarusz több mint harminc városában. Az Ukrajnában történtekből láthatóan sokat tanult hatalom durván lép fel az egyre radikalizálódó tüntetőkkel szemben, akik lapzártánkig nem tudtak áttörni Aljakszandr Lukasenka 26 év alatt kiépült rendszerének falán. A szembenállás kimenetele így nyitott, ám az biztos, hogy Belarusz már nem lesz az, ami az elnökválasztás előtt volt. A történteknek nem csak belpolitikai következményei lesznek, minden bizonnyal szűkül Lukasenka külpolitikai mozgástere is. Már amennyiben megkezdheti hatodik elnöki ciklusát.
Lukasenka kockáztatott. Ahelyett, hogy a múlt vasárnapi elnökválasztáson megelégedett volna egy látszólag szoros győzelemmel, ezúttal is a szokásos 80 százalékos támogatottságot, elsöprő diadalt hirdetett ki magának. Az azóta már Litvániába kitessékelt Szvetlana Tyihanovszkaja hivatalosan 10 százalékon maradt, ám ő azt mondja, valójában ő nyerte a választást. Azt, hogy pontosan milyen eredmény született, nem lehet tudni, ám Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője az Európai Unió (EU) nevében tett nyilatkozatában megerősítette, hogy a választások nem voltak sem szabadok, sem tisztességesek.
A Belaruszt 1994 óta, öt cikluson át irányító elnök azonban mintha alábecsülte volna az ellenzék mobilizálóképességét. Már a voksolás előtt kigolyózta a versenyből az igazán komolynak tűnő, már nagyrészt a rendszerből jövő kihívóit, a Gazprom bankjának helyi leányvállalatát hosszú ideig vezető Viktor Babarikót, egykori tanácsadóját és washingtoni nagykövetét, a „belarusz Szilícium-völgyet” megteremtő Valerij Cepkalót és az ellenzéki blogger Szergej Tyihanovszkijt, ám utóbbi a feleségében nem látott veszélyt. A politikában járatlan Szvetlana Tyihanovszkaja azonban ha nem is az ellenzék vezetője, de mindenképpen arca lett.
Persze, az is lehet, hogy Lukasenka – nem minden alap nélkül – azzal számolt, hogy az ellenzék így is, úgy is az utcára vonul. Egyrészt azért, mert Belaruszban érezhetően megváltozott a közhangulat. Ebben közrejátszott az elfáradás faktora, Lukasenka ugyanis mégiscsak 26 éve irányítja Belaruszt. Ehhez járul a szociális rendszer gyengülése, a társadalom átalakulása nyomán a nagyvárosi középosztály megjelenése és a generációk közötti egyre élesebb konfliktus. Ezt a gyúlékony anyagot lobbantotta be az eredmények durva kozmetikázása. Azt azért fontos megjegyezni, hogy Lukasenkának a növekvő problémák ellenére is van egy nagyjából 30 százalékos tábora, és rajtuk kívül sokan szavazhattak rá az ukrajnaihoz hasonló káosztól tartva. Ezt a passzív tömeget igyekszik most leválasztani az ellenzék a hatalomról.
A tüntetésekre azonban nem csak emiatt lehetett számítani. A mindenekelőtt lengyel logisztikai támogatással megerősített ellenzék tudatosan készült a választások, ezen keresztül Lukasenka rendszerének ellehetetlenítésére, legitimációjának meggyengítésére. Ennek ágyazott meg a kampányban bedobott hír, miszerint Lukasenkának már csak 3–6 százalékos a támogatottsága, amelynek nyomán a világot körbejárta a „három százalékos Szása” szlogen. Ez adott alapot az ellenzék bejelentésének, amely szerint nem Lukasenka, hanem Tyihanovszkaja kapott 70-80 százalékot.
A tüntetések sajátossága az ukrajnai Majdannal szemben egyébként az, hogy itt folyamatosan változik a tiltakozások helyszíne, nincs egyetlen központja, és vezér nélkül, horizontálisan építkezik. A tüntetések „kollektív szervezőjének” szerepét a lengyelországi székhelyű Nexta Live telegramcsatorna és a Belsat tévécsatorna tölti be.
– Ami most zajlik Minszk és több belarusz nagyváros utcáin, az a lakosság tömeges elégedetlenségének kifejeződése. A lakosság egy része a demonstráció jogával élve megkérdőjelezi egy súlyosan elcsalt választás végeredményét. Forradalomhoz mindez azonban kevés. Egyrészt azért, mert a tiltakozások létszáma és földrajzi kiterjedése napról napra csökken, elsősorban a brutális hatósági fellépés miatt. Másrészt pedig, mert a tiltakozók nem a fennálló politikai rendszer erőszakos megdöntésére törekednek, csupán az elnökválasztás voksainak újraszámolását szeretnék elérni, tehát követeléseik a rendszer keretein belül maradnak. Lázadásnak sem lehet tekinteni, mert a tiltakozók legnagyobb része békésen tüntet, tehát kivonul ugyan az utcákra, de nem támad a rendőrökre, és nem törekszik középületek elfoglalására. Nem olyasmi történik tehát, mint amit 2014 január-februárjában Ukrajnában láttunk – jelentette ki lapunknak Rácz András, a Német Külügyi Intézet (DGAP) munkatársa.
A történteknek Belarusz jövőjére mindenképpen komoly hatása lesz. Akkor is – és erre a cikk írásakor nagyobb az esély –, ha Lukasenka letöri és kifárasztja a tiltakozókat. S nemcsak a rendszer belső helyzetére, hanem külső elfogadottságára és mozgásterére is. Rácz András szerint például a történtek jó időre befagyasztják az Európai Unió és Belarusz közötti, 2014 óta tartó közeledési folyamatot. Ez persze kizárólag az EU-n múlik, hiszen Minszknek nyilvánvalóan nem volna ellenére az eddigi közeledés továbbvitele. Az persze nyilvánvaló, hogy a példátlanul brutális belarusz rendőri fellépés nem maradhat következmények nélkül, kérdés azonban, hogy pontosan mik legyenek ezek a következmények. A helyzetet a geopolitikai megfontolások teszik igazán bonyolulttá.
– Elméletileg természetesen lehet olyan büntető-, illetve nyomásgyakorlási intézkedéseket elfogadni – például az olajtermékek, a műtrágya és a mezőgazdasági gépek Európába irányuló exportjának korlátozása –, amelyek gyorsan megroppantanák a belarusz gazdaságot. Ennyire súlyos szankciók elfogadása azonban azzal járna, hogy a rendszer – egyéb választása nem lévén – kénytelen volna újraerősíteni gazdasági függését Moszkvától. Kína ugyanis, bár erős a jelenléte az országban, arra nem volna sem képes, sem hajlandó, hogy érdemi ellensúlyt jelentsen Oroszországgal szemben. Ezt pedig a Kreml minden bizonnyal politikai koncessziókhoz kötné. Az a paradox helyzet áll tehát elő, hogy az EU minél súlyosabb szankciókat hoz a belarusz állammal és annak gazdaságával szemben, annál inkább Oroszország karjaiba löki az országot – magyarázza a Német Külügyi Intézet munkatársa.
Erre a problémára megoldást jelenthet a személyre szóló, precízen célzott szankciók elfogadása. Ezek az intézkedések a posztszovjet térséggel foglalkozó szakértő szerint elsősorban a rezsim mindazon tisztviselői, döntéshozói ellen irányulhatnának, akik felelősek voltak a választások elcsalásáért, illetve az augusztus 9-ét követő, példátlan rendőri erőszakért. A szokásos beutazási tilalmat és az illetők nevén lévő számlák befagyasztását meg lehet támogatni a formálisan nem a nevükön lévő, mégis hozzájuk kapcsolható vagyonelemek lefoglalásával. Különösen igaz ez akkor, ha a sokkal hatékonyabb pénzügyi és egyéb felderítési eszközökkel rendelkező Amerikai Egyesült Államok is partner ebben. Rácz András szerint az EU valójában tehát egyáltalán nem eszköztelen, a kérdés inkább a döntéshez szükséges politikai akarat összekovácsolhatósága.
Ami mostanáig történt, annak egyértelmű nyertese Oroszország. A nem problémamentes, de az oroszok számára mégiscsak jól ismert és kiszámítható partner, Lukasenka ismét győzni tudott a választáson, és ez már önmagában is kedvező Moszkva számára. Erős üzenetértéke volt, hogy Vlagyimir Putyin az elsők között gratulált neki, még bőven a hivatalos eredmények kihirdetése előtt.
– Moszkva szempontjából további előny, hogy Lukasenka bel- és külpolitikai téren is magas árat fog fizetni ezért a győzelemért. Csökkenő legitimáció, szűkülő nyugati külpolitikai mozgástér, mindezek következtében pedig további gazdasági lassulás várható. Ezek mind olyan tényezők, amelyeket Moszkva kihasználhat, és növelheti nemcsak politikai, de gazdasági (és esetleg katonai) befolyását is Belaruszban – értékel a szakértő.
Az elemzővel egyetértésben mindehhez hozzátehetjük, Oroszország teheti mindezt anélkül, hogy magára kellene vállalnia a közel egy évtizede stagnáló belarusz gazdaság működtetésének költségeit. A Szövetségi Állam, tehát a két ország közötti integráció mélyítésének projektje ugyanis Rácz András szerint valójában eddig is csak nyomásgyakorlási eszköz volt, de nem olyan cél, amit Oroszország valóban meg akart valósítani. A mostani választás után jelentősen meggyengült Lukasenka fölötti orosz kontrollt pedig anélkül is könnyen lehet majd tovább erősíteni, hogy bármiféle integráció révén formálisan is csökkenteni kellene Belarusz szuverenitását, vállalva ennek költségeit.
Persze teljesen más helyzet áll elő, ha megbukik Lukasenka rendszere. Erre azonban a jelenlegi állás szerint kisebb az esély, így valószínűleg egy ideig még a meggyengült, de kitartó Lukasenkával kell számolnia a világnak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
