Mikalaj Lukasenkából már aligha lesz Belarusz elnöke. Pedig apja erről álmodozott. Aljakszandr Lukasenkának azonban most meg kell elégednie azzal, hogy legjobb esetben egy elnyújtott, nagy eséllyel az elnöki jogköröket is szűkítő alkotmányreform keretében rendezetten adhatja át majd a hatalmat.
A fél világban megragadt a kép, mikor Aljakszandr Lukasenka az elnöki palotánál golyóálló mellényben, kezében géppisztollyal kilép a helikopterből, és testőrei kíséretében öles léptekkel elindul a rezidencia felé. Kíséretében most is ott van a kisebbik fia, a 16 éves Kolja. Természetesen terepszínű gyakorlóban és szintén géppisztollyal. Ez a kép azt hivatott demonstrálni, hogy a belarusz elnök nem fél, a távozását követelő tüntetések ellenére is kitart, és nem menekül el, mint korábbi ukrán kollégája, Viktor Janukovics.
Az üzenet része az is, hogy kedvenc gyermeke ebben a helyzetben is támogatja az apját, és vele még számolni kell Belaruszban.
Aljakszandr Lukasenka láthatóan nehezen engedi el ezt a régóta dédelgetett álmot. Az ő világában a 26 éve az irányítása alatt álló ország egy birtok, amelynek kezelését a dinasztia következő tagja veszi át. Ahogy bírálója, az ismert belarusz politológus, Valeri Karbalevics otthon betiltott, A belarusz satrapa címmel az Éditions Francois Bourin francia kiadónál megjelent könyvében fogalmaz, ezt az embert és rendszerét a keménység, a cinizmus, a nagyzási mánia, a ravaszság, a törvény semmibe vétele, a közönségesség és a populizmus jellemzi. Hatalomra kerülése után a 90-es évek második felében könyörtelenül tisztította meg maga körül a terepet. Ellenzékiek tűntek el, köztük olyan hivatalos személyek is, mint 1999-ben Lukasenka bírálójává vált volt belügyminiszter, Juri Zaharanka, vagy ugyanebben az évben a választási bizottság korábbi elnöke, Viktar Hancsar, akinek állítólag bizonyítékai voltak a csalásra.
Mert a választások az elmúlt jó két évtizedben inkább csak dekorációként szolgáltak a hatalom számára, amelynek szemében a parlament csupán Lukasenka akaratának legitimálásául szolgált. Ellenzék nélkül, hiszen a politikai paletta ezen oldala előbb végletesen megosztottá vált, majd lényegében eltűnt.
Lukasenkát tehát kár lenne lebecsülni, mint ahogy az is igaz, hogy a belaruszok nemcsak féltek tőle, hanem „bátykaként” sokan szerették is. Az általa megtestesített stabilitást, a posztszovjet térségben sokáig irigylésre méltó szociális biztonságot mindenképpen.
A belarusz elnöknek azonban lassan rá kell döbbennie arra, hogy rendszere ugyan messze nem olyan ingatag, mint a déli szomszédban egykor a már említett Janukovicsé, ám eljött az idő a távozásra. Ezt a rezsimet persze – mint látjuk – nem olyan egyszerű megdönteni, ám Lukasenka ideje kitelt, és legfeljebb ahhoz lesz ereje, hogy rendezetten, egy elnyújtott alkotmányreform keretében adja át a hatalmat. Több jelből ítélve erre bazíroz legfőbb védelmezője, az őt sokra nem tartó, ám az orosz geostratégiai érdekeket követve támogató és megbuktatni semmiképpen sem engedő Vlagyimir Putyin is. A belarusz elnök mozgástere annyi, amennyit Moszkva enged neki. Arra biztosan van felhatalmazása, hogy stabilizálja a belső helyzetet, a dinasztiaalapítás azonban már nem fér bele.
Pedig hogy kigondolta ezt Lukasenka! Nyilvánosan persze tagadta célját. Igaz, még 2008-ban egyszer elszólta magát, és büszkén mondta ki, hogy az akkor négyéves kisebbik fiúból egyszer elnök lesz. Legutóbb azonban már az ezt firtató kérdésre egy ukrán lapnak azt nyilatkozta, hogy különleges gyermekről van szó, akinek a jelleme az apjáéhoz hasonlóan olyan kemény, mint a kő, ám kiismerte a politika szennyes világát, így aligha lesz belőle elnök. Ám mindenki meg volt győződve arról, hogy a csak „kis hercegnek” nevezett Mikalaj (Nyikolaj) követi majd apját az elnöki poszton. Erre utalt az is, hogy az elnök Putyintól Hugo Chávezen át II. János Pálpápáig minden találkozójára vitte a fiát. Az elnök két idősebb fia is az apjuk útját járta. Nemzetközi kapcsolatok szak, szolgálat a határőrségnél egy a csempészettel és az illegális migrációval foglalkozó titkos egységben. Dzmitrij 2005-ben egy sportklub elnöke, majd a nemzeti olimpiai bizottság tagja lett, Viktor pedig 15 éven át apja nemzetbiztonsági tanácsadója.
A kis Kolja azonban megkésett szerelemgyerek. Anyja az elnök korábbi személyi orvosa, Irina Abelszkaja. Akkor született, amikor Lukasenka már régen külön élt – igaz, máig nem vált el – feleségétől, Galinától. A most 16 éves Mikalaj tehát politikai értelemben is későn született, a jelenlegi alkotmány alapján ugyanis 35 éves koráig kellett volna várnia az utódlásra. Ezt pedig még Belaruszban is nehéz lenne kivárni. Így aztán Kolja nyugodtan koncentrálhat a biológia szakirányú líceumban a tanulmányaira. Nem biztos, hogy haszontalan ez a tudás, hiszen apja is egy kolhoz elnökeként kezdte.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/36. számában jelent meg szeptember 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/36. számban? Itt megnézheti!
