Épp ötven éve, 1970-ben alakult meg Németországban a szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, vagyis RAF), amely 1998-ig tartó fennállásáig több mint harminc embert gyilkolt meg. A Berlinben élő író és újságíró, Sausic (vagy Schauschitz) Attila RAF – A terror sodra címen írt kiváló irodalmi tényregényt a szervezetről. A szerzővel egyebek közt arról beszélgettünk, miért épp Németország adhatott helyet a valódi fegyveres antiimperialista ellenállásnak, és hogy a mai szélsőbaloldali mozgalmak mennyiben tekintik előképüknek Andreas Baaderéket.
– A második világháború feldolgozatlansága, a náci múlt továbbélése, általános európai gondolkodási trendek – elsőre ezek jutnak eszem-be, ha arra keresem a választ, miért alakulhattak ki a radikális balos mozgalmak Németországban. Sok más államban viszont nem került sor valódi fegyveres tevékenységre. Németországban miért?
– Létezik például egy olyan megfigyelés, hogy Nyugaton, a második világháború vesztes országaiban jöttek létre tartósan fegyveres szélsőbaloldali mozgalmak, vagyis Németországban és Olaszországban. Érdekes észrevétel, csak tudtommal eddig nem sikerült meggyőzően leírni, hogy miben állna az összefüggés. Közelebbről nézve ezeket a szervezeteket, azt látjuk, hogy mindkét országban más volt a pozíciójuk: míg az olasz Vörös Brigádok beépültek a gyárakba, a munkások közé, addig a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció, a RAF csak értelmiségi támogatásra számíthatott. Olaszországban az egész társadalom forrongott, Németországban csak az egyetemi fiatalság. A Vörös Brigádokhoz több száz ember tartozott a hetvenes évek vége felé, a RAF viszont sosem állt többől két tucat fiatalnál.
Az érdekes az, hogy mégis két évtizeden keresztül követtek el merényleteket, hogy amikor letartóztatták az alapítókat, újjászerveződtek, és amikor az úgynevezett második nemzedéket is elfogták, még mindig nem szűntek meg a merényletek. Vagyis létezett egy radikális közeg, amely biztosította az utánpótlást. Az összetartásról befelé a csoportdinamika, az egymásnak megfelelés kényszere gondoskodott, kívülről pedig az, hogy ha elhagyják a szervezetet, a börtön lett volna az alternatíva. A radikalitásban és a kitartásban szerepet játszhatott a német mentalitás is: az elszánt következetesség, a dolgok mélyére és végére járni akarás. Ennek a mentalitásnak sok hasznos és néhány egészen borzalmas következménye volt a történelemben, és mint tudjuk, az utóbbiak közül nem a RAF volt a legborzalmasabb.
– Könyvében mintha végig némi iróniával kezelné annak tárgyát. Túl természetesen a tragikus eseményeken, a megannyi halotton, mennyire volt komolyan vehető a RAF, a Június 2. Mozgalom és a hasonló fegyveres csoportok? Mennyire volt ez valódi politikai tevékenység, és mennyire egyébként is problémás, balhéra hajlamos, társadalmon kívüli emberek „mozgalma”?
– Igen, az ábrázolás ironikus, bár nem mindig. Az irónia ábrázolási eszközként szórakoztató, és ellenpontozza a tragédiát. Szemléletként pedig tiszteletlen, arra hívja fel a figyelmet, hogy aki túl komolyan veszi magát, az mindig komikus. Ezekben a mozgalmakban akadtak olyanok, akik – mondjuk így – feltűnési viszketegségben szenvedtek, ilyen volt éppen a RAF vezére, Andreas Baader. De mint egy szektában, attól még, hogy a guru kókler, a többiek mély meggyőződéssel vehetnek részt benne, és így volt ez a RAF-nál is. Erkölcsi meggyőződésből gyilkoltak, mondjuk mi, harcoltak a világforradalomért, mondták ők. A kapitalizmust igazságtalan társadalomnak tartották, ami bizonyos értelemben nem is kétséges, a nyugati országok pedig imperialista államokként jelentek meg előttük, amit nap mint nap bizonyított számukra a vietnámi háború. Ők szó szerint véresen komolyan vették magukat és amit csináltak. Igaz, hogy a társadalom pereméről is verbuválódtak terroristák, de a jellegzetes RAF-terrorista polgári, középosztálybeli, értelmiségi családból származott.
– Többször előkerül a könyvben, hogy Nyugat-Németországban senki sem vágyott forradalomra, hiszen jobban éltek, mint valaha. Mekkora lehetett mégis a RAF és társai társadalmi támogatottsága?
– A RAF iránti rokonszenv kezdetben nem volt csekély. Egy 1971-es felmérés szerint – azután, hogy egy rendőr lelőtte Petra Schelmet, ő volt az első halálos áldozat – minden hetedik német befogadott volna éjszakára egy körözött terroristát, a tizen- és huszonéves fiatalok közül pedig egyenesen minden negyedik. De ahogy megkezdődtek a robbantások, lényegében 1972-től, a rokonszenv rohamosan csökkent, az 1977-es merényletek után pedig már nem volt számottevő. A mégis létező támogatást – talán ha néhány ezer ember részéről – egyebek mellett az tartotta életben, hogy a már börtönben ülő terroristák sikeresen ábrázolták fogságukat „izolációs kínzás”-ként, és erre érzékeny volt a hetvenes évek egyik tipikus társadalmi figurája, az újbaloldali értelmiségi. Ugyanakkor a nyugatnémet csoportok legfontosabb támogatója és logisztikai bázisa már a hetvenes évek közepétől a palesztin terrorizmus volt. Enélkül nem maradhattak volna fenn.
– Németországban ma is aktívak mind a szélsőjobb-, mind a szélsőbaloldali mozgalmak. A mai szélsőbalosok, autonómok, anarchisták mennyire tekintik előzményüknek a RAF-ot és társait? Baloldalon van még valamiféle kultusza, romantikája ezeknek a szervezeteknek?
– A radikális mozgalmak történelmi hagyományra támaszkodhatnak Németországban, legalábbis a két világháború közötti időszakból: a weimari köztársaságban a kommunisták ugyanúgy rohamosztagokkal rendelkeztek, mint a nácik. A mai – nem igazán jelentős – szélsőbaloldal pedig elődjeként tekinthet és tekint a hetvenes évek terroristáira. Az az újbaloldali réteg viszont, amelyik az akkori hátországot alkotta, már a hetvenes évek végétől az erőszakmentességet választotta, és a Zöldeknél talált politikai otthonra. Amikor a párt 1980-ban megalakult, ott tolongtak benne az addigi parlamenten kívüli mozgalmak a környezetvédőktől a trockistákig. Az átváltozás ismert példája az a bravúr, hogy egy 1973-as kődobálóból, vagyis Joschka Fischerből, aki maga is terrorizmus gyanújába keveredett, 1998-ban külügyminiszter lett. Ma pedig nincs komoly akadálya, hogy a Zöldek egyenesen a kereszténydemokratákkal alakítsanak kormányt országos szinten.
– A német állam hogyan viszonyult a fegyveres baloldali „ellenálláshoz”? A könyvben többször előbukkan a motívum, amely szerint a nyugatnémet titkosszolgálat mindvégig irányította, alakította a háttérből az eseményeket. Ugyanakkor meglepő, hogy a hatékonyság dolgában jól álló németek, a rendőrség sokszor milyen pancser módon hagyta futni a terroristákat.
– Legalább egy esetben tény, hogy a diákmozgalom idején, 1967–68-ban a nyugatnémet állambiztonsági szolgálat – ahogy itt hívják, az alkotmányvédő hivatal – provokatőrt vetett be a mozgalom radikalizálására, alighanem azért, hogy a sima rendbontásnál súlyosabb bűncselekményekért ítélhessék el a tiltakozókat. Annak viszont semmi jele, hogy az állambiztonság beépült volna magába a RAF-ba, és így befolyásolta, irányította volna a terrorizmust. De a hivatal azért megtette a magáét, így is elég törvénysértést követett el, s ha szüksége volt rá, igénybe vette ehhez az ügyészség és a rendőrség segítségét.
Bizonyított például, hogy az állambiztonsági szolgálat egy alkalommal saját robbantását álcázta terrorista merényletként, és az is, hogy hamis koronatanúkat léptetett fel a bíróság előtt, hogy bizonyítékokat semmisített meg vagy rejtett el, és hogy eltussolta saját tevékenységét. Így több esetben is meghiúsult a merényletek tetteseinek felderítése. Az előbbiek többnyire a titkosszolgálatok egyik legfőbb célját, a „források”, vagyis az ügynökök védelmét szolgálták. Mert ha nem is a terroristacsoportokban, de a baloldali radikális közegben akadtak állambiztonsági ügynökök. Valószínűsíthető továbbá, hogy ügynökei vagy a letartóztatás után vallomásra bírt terroristák révén az állambiztonsági szolgálat előre tudott egy-két merényletről. Az pedig alig elképzelhető, hogy ne értesült volna a RAF vezérkarának öngyilkossági tervéről, hiszen a börtönben lehallgatták őket, és könnyen lehet, hogy a cellákba épített poloskák élőben közvetítették az öngyilkosságok hangjait. Mindez arra példa, hogy a jogállam hatásköre véget ér az állambiztonsági szerveknél. Az államot védő hivatal mindenekelőtt önmagát védi.
És ott van még a nyugatnémet terrorizmus legrejtélyesebb jelensége, a RAF úgynevezett harmadik nemzedéke. Ennek tagjait máig sem sikerült azonosítani. Kik robbantották fel 1989-ben a Deutsche Bank elnökét, Alfred Herrhausent, és ki lőtte le 1991-ben a keletnémet vagyonügynökség vezetőjét, Detlev Rohweddert? Valóban a RAF terroristái vagy valaki más cselekedett a nevükben? Ha a végrehajtó apparátus a rendőrségtől a titkosszolgálatig kudarcot vall egy merénylet megakadályozásában vagy a terroristák elfogásában, két magyarázat kínálkozik: az egyik, hogy a bürokrácia nem hibátlan gépezet, a másik, hogy ezt valakik valamilyen okból titokban megakadályozták. És ahogy a könyv egyik főszereplője mondja: mi más egy titkosszolgálat, ha nem intézményes összeesküvés? Összeesküvések valóban léteznek, de tőlük hosszú út vezet egy összeesküvés-elméletig, amely szerint minden mögött ugyanaz a valaki áll vagy valakik állnak, mondjuk, Soros György vagy a CIA, esetleg mindketten egyszerre. A valóság ennél valamivel bonyolultabban működik.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
