Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

„Mindenki menjen az utcára!”

Szerző: | 2020. október 05., 05:45 | Külföld

Szerb nacionalisták kormányellenes tüntetésükön mennek Belgrád központjában 2011. február 5-én. A néhai Slobodan Milosevic autokratikus vezető volt szövetségesei, akik mintegy 70 ezren vonultak az utcákra, megmozdulásukon előrehozott választásokat követeltek (Fotó: MTI/EPA)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Aligha vizsgázott valaha olyan kitűnő eredménnyel az erőszakmentes ellenállás, mint húsz évvel ezelőtt, 2000. október 5-én, amikor Szerbia lakossága szinte egy emberként kelt fel Slobodan Milosevic autoriter rendszere ellen. Az akkori eseményeket ma már számos felkészítő-oktató könyv említi mintapéldaként, amelyek azoknak íródnak, akik hazájukban a civil ellenállás rögös útjára lépnének. De hogyan lett éppen a Milosevic-rendszer elsöprése a legtökéletesebb forgatókönyv a diktatúrák megbuktatására?

HIRDETÉS - AIP

Mint ismert, a jugoszláv rendszerváltás merőben másként történt, mint bárhol másutt a régióban: a délszláv állam több tagállamában (Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában) is posztkommunista erők kerültek hatalomra, majd megkezdődött az ország rengeteg halálos áldozattal járó felbomlása. Szerbia – mely a kilencvenes évek elejétől Jugoszlávia jogfolytonos utódjának kívánta elismertetni Montenegróval való államszövetségét – azonban még a posztkommunista vezetésű országok közül is kilógott: habár Milosevic népszerűsége kezdetben valóban óriási volt, viszonylag gyorsan megszerveződött az ellenzéke, ami hatalmas tömegeket mozgatott meg. Az ellenzéki erők vezetőit Milosevic különböző eszközökkel kényszerítette térdre, így volt akinek verés jutott (például Vuk Draskovicnak, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetőjének), másokat börtönbe küldött (mint például Vojislav Seselj csetnik vajdát), de olyan szereplő is akadt, akit inkább megnyert magának. Ez viszont korántsem jelentette azt, hogy a szerb lakosságot is sikerült volna elhallgattatni: jól mutatták ezt az 1996-1997-es diákmegmozdulások, amelyeket sehogyan sem tudott ellehetetleníteni a hatalom. És bár a hatalmi sakkjátszámáknak köszönhetően Milosevic mindvégig nyeregben tudott maradni, végül mégis kompromisszumra kényszerült, így a Szerb Szocialista Párt 1998-ban a Jugoszláv Baloldallal (ezt a kommunista pártot Milosevic felesége vezette) és Seseljékkel lépett koalícióra.

Ekkorra viszont már alig akadt olyan társadalmi csoport, amelynek ne lett volna elege Milosevic országlásából. A délszláv háborúk nem csak azzal a következménnyel jártak, hogy rengetegen veszítették el valamelyik családtagjukat, hanem a sorozatos szankciók gazdaságilag is kivéreztették az országot. Csak rontott a helyzeten a sajtószabadság folyamatos lábbal tiprása, majd ahogy megjelent az Otpor! (Ellenállás) mozgalom, a rendőrség erőszakos fellépése. Ilyen körülmények közepette döntött végül úgy 2000 tavaszán egy tucatnyinál is több ellenzéki párt, hogy beállnak egy közös elnökjelölt mögé a szeptemberi választáson.

Nem mellékes ugyanakkor, hogy mindeközben egyre komolyabb előkészületek folytak a hatalomváltásra. Ami a külföldi segítséget illeti, ma már közismert, hogy a szerb ellenzéki szereplőket Magyarországon készítették fel (ennek a kerete volt az úgynevezett „szegedi folyamat”), ami a későbbiekben nagyon hasznosnak bizonyult. A szerbiai készülődés azonban ennél is fontosabb volt. A nagyrészt fiatalokból és egyetemistákból verbuválódott Otpor! kitűnően alkalmazta Gene Sharp mára klasszikussá vált, „Az erőszakmentes akciók 198 módszere” című könyvét, így elsősorban plakátolással, performanszokkal és más, kreatív megoldásokkal hívták fel a rendszer túlkapásaira a figyelmet. Az otporosok a rendszer utolsó hónapjaira igazi profikká váltak: így például mikor az aktivistájukat egy rendőr arra kényszerítette, hogy a fogaival tépje le a kihelyezett plakátot, azonnal ott termett egy másik tag, aki mindezt lefotózta – másnap már botrány is lett az esetből.

A Milosevic-rendszer ez idő alatt a szokásos módszereivel kampányolt: az ingyen ételért és italért megmozgatott tömegek azonban egyre csak fogyatkoztak, így volt olyan eset is, amikor a kormánylapba montírozott képet tettek be, ahol Milosevicet ünnepli a tömeg. A jelszavak sem változtak sokat: a szocialisták azzal kampányoltak, hogy a koszovói háborúban az életükkel védték meg a szabadságot – pedig aligha volt Szerbiában bárki is, aki szerint Jugoszlávia megnyerte volna a NATO ellen folytatott légi háborút. A rendőri túlkapásokkal tarkított súlyos ferdítések így egyre inkább egy vergődő, bizonytalankodó hatalom képét kezdték mutatni.

Az október 5-i események közvetlen kiváltó oka azonban a szeptember 24-i elnökválasztás utáni helyzet volt, mivel Milosevic nem volt hajlandó arra, hogy beismerje, elvesztette a választást a közös ellenzéki jelölttel, Vojislav Kostunicával szemben. Az ellenzék erre a csütörtöki napra Belgrádba hívta a híveit, amit a rendőrség persze ott próbált akadályozni, ahol csak tudott. Ám ekkorra a szerb lakosság türelme már elfogyott: a rendőri tiltás ellenére az autókonvojok Belgrád felé tartottak, ahol ezen a csütörtöki napon megkezdődtek az első összecsapások. A rendőrség könnygázzal próbálta távol tartani az állami intézményektől az egyre csak duzzadó tömeget, azonban ebben nem járt sikerrel. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy délutánra a hírhedt vörös sapkások megegyeztek az ellenzéki vezetőkkel, hogy ha Milosevic a nép ellen küldi őket, ők megtagadják a parancsot. A délutáni órákra felgyorsultak az események: ekkor született meg a forradalom szimbóluma, a markológép: mikor a rendőrség egy ponton felsorakozott a tüntetők ellen, egy férfi beült a markolóba, és a rendőrök pisztolylövései ellenére elsöpörte azokat a tömeg útjából. Majd hamarosan a Szerb Rádiótelevízió felett átvették a hatalmat a demonstrálók, ahol miután megszakadt az adás, csak ennyit írtak ki: „Mindenki menjen az utcára!”

A tüntetők megindulnak a szerb parlament ellen:

A legfontosabb gócpont a szkupstinánál, vagyis a szerb parlamentnél alakult ki, ahol a rendőrség a leghevesebb harcot vívta a tüntetőkkel. A rengeteg könnygáz azonban már nem tudta megállítani a tömeget: az emberek egyre közelebb jutottak az épülethez, majd nem sokkal később közülük többen az ablakból lobogtatták a szerb zászlót. Miközben az égő épületből kihajigálták Milosevics képeit, már tudni lehetett, hogy itt valami véget ért. Milosevic nem tehetett mást, mint elismerte vereségét. Állítása szerint éppen akkor tudta meg a végeredményt, majd megköszönte a szavazóknak, hogy így döntöttek, mert így már több ideje lesz foglalkoznia nemrég született unokájával. A szerbiai rendszerváltás így nagyrészt vértelenül zajlott le, az összecsapások során egyetlen ember vesztette életét (neki később emlékművet is állítottak a szerb fővárosban).

Az októberi események főszereplői később különös életutat jártak be. Vojislav Kostunica mostanra politikai nyugdíjba vonult, Zoran Djindjicet pedig 2003. március 12-én épp a vörös sapkások egykori vezére, Milorad Ulemek közreműködésével ölték meg. A többpárti összefogás magyar szereplője, a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) elnöke, Kasza József később átadta a pártja vezetését (a politikus négy évvel ezelőtt halt meg). De ennél is meglepőbb, hogy a Milosevic-rendszer emberei hogyan folytatták. Ivica Dacic, a szerb szocialisták egykori szóvivője ma már külügyminiszter a szerb haladókkal és a VMSZ-szel közös koalícióban. Aleksandar Vulin, a Jugoszláv Baloldal egykori kádere ma honvédelmi miniszter a kormányban, ám a legtöbbre kétségtelenül Aleksandar Vucic mostani szerb elnök vitte, aki a Milosevic-rendszer utolsó kormányában a médiáért felelős miniszter volt.

De akármi is lett az október 5-i forradalom főszereplőinek sorsa, ma már szinte minden diktatúrában vagy autokráciában követendő mintaként tekintenek az akkori eseményekre. Ezek közül a legfontosabb, hogy a széles tömegek szimpátiáját csak erőszakmentes eszközökkel lehet megnyerni, ugyanis az nyílt erőszakból legtöbbször csak a hatalom profitál. De ennél is fontosabb, hogy a hatalomátvételhez nélkülözhetetlen egy mindenre felkészült ellenzék, amely legalább erre az időre képes háttérbe szorítani a köztük feszülő ellentéteket. Húsz éve ez a stratégia győzedelmeskedett.

HIRDETÉS - AIP

Címkék: Jugoszlávia, Slobodan Milosevic, Szerbia, Vojislav Kostunica


HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Presser Gábor

Árnyék podcast: Miért költöztünk külföldre? – szülinapi adás

Fotó: Unsplash/Matt Botsford

Pin It on Pinterest