Annegret Kramp-Karrenbauer védelmi miniszter a minap arról értekezett, hogy az orosz fegyverkezési program a katonai költségvetés növelésére kényszeríti Németországot is. Berlint azonban nemcsak az orosz hadsereg erősödése aggasztja, hanem az is, hogy melyik német pártokkal működik együtt a Kreml.
A napokban Moszkvában járt a fősodor sajtóban szélsőjobboldalinak címkézett, ám inkább jobboldali radikális Alternatíva Németországért (AfD) párt küldöttsége. A politikusokat a megszokottnál is magasabb szinten fogadták, így például a hivatalos közlemény szerint konstruktív megbeszéléseket folytattak Szergej Lavrovval. A külügyminiszter ennek kapcsán beszélt arról, hogy az Oroszország és Németország közötti kapcsolatokat újra kell gondolni, és újra kell indítani. Az orosz külügyminiszter szerint ugyanis Németország Oroszország feltartóztatásának politikájára tért rá. Lavrov ezzel Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszternek arra a kijelentésére utalt, hogy Moszkvával az erő pozíciójából kell tárgyalni. A miniszter ugyanis úgy látja, hogy az orosz fél nagy összegeket fordított fegyveres erőinek modernizálására, ami jelentősen megnövelte a veszélyt, és ha Németország és a Nyugat az erő pozíciójából kiindulva előre kíván mozdulni a leszerelési tárgyalásokon, akkor erősíteni kell pozícióit.
Nem késett sokáig a válasz sem. Marija Zaharova külügyi szóvivő arra emlékeztetett, hogy Németország, a biztonság területét tekintve egy függő állam pozíciójában van, így amikor az „erő pozícióját” emlegeti, akkor nyilvánvalóan nem a sajátjáról, legfeljebb a Pentagonéról beszél. A védelmi minisztérium szóvivője, Igor Konasenkov vezérőrnagy még tovább ment, amikor Németországnak a második világháborúban elkövetett bűntetteire utalva megjegyezte, hogy az erőnek ez a fajta német pozíciója tragikus következményekkel járt az egész világ számára. Szergej Sojgu védelmi miniszter pedig azt tanácsolta német kollégájának, hogy forduljon a nagyapjához, s ő majd elmeséli neki, milyen is az, amikor Oroszországgal az erő pozíciójából akarnak tárgyalni.
Moszkva éppenséggel az AfD-nek is odaszúrhatott volna, hiszen az éppen népszerűségéből látványosan veszítő, egyre megosztottabb és mind gyakrabban szélsőséges, esetenként neonáci kijelentésekkel is előrukkoló párt frakcióvezetője, Alexander Gauland például nemrégiben azt ecsetelte, hogy a németeknek minden alapjuk megvan arra, hogy büszkék legyenek a II. világháborúban harcolt katonáikra. Moszkva azonban ezt elengedte a füle mellett, és nagyon is szívélyes fogadtatásban részesítette az AfD politikusait. Mást nem is nagyon tehetett, hiszen a német pártok közül az Alternatíva Németországért viszonyul a leginkább konstruktívan Oroszországhoz. A baloldalon az SPD e tekintetben már messze nem az egykor az Ostpolitikot elindító erő, a Die Linke pedig nem ellenséges Moszkvával, de az NDK-s nosztalgiára alapuló lelkesedése azért nem éri el az AfD-ét.
A Kreml nem mindig viszonyult ilyen megértően a sokszor szélsőséges nézeteket hangoztató párthoz, a CDU/CSU és a Zöldek közeledésével, az SPD marginalizálódásával, valamint az oroszellenesség növekedésével felértékelődött az AfD. Mint általában a hozzá hasonló pártok Európában. Az orosz média a legutóbbi választások előtt már látványosan támogatta a pártot, ami az oroszajkú szavazók miatt nem elhanyagolható, ám a Kreml azért tisztában van azzal, hogy milyenek a párt esélyei. Mint ahogy azzal is, hogy a fősodor pártok a neonáci kijelentések felmutatása mellett éppen az oroszbarátsággal, az orosz támogatással próbálja diszkreditálni a rendszerkritikus AfD-t.
Oroszország egyébként a német választók különböző csoportjaiban népszerű. Az egyik oldalról a Die Linke táborában, míg a másikról az Afd-ében. Földrajzilag mindkettő lényegében a volt NDK területét jelenti. A jobboldaliak a fehér konzervatívok migrációval szemben fellépő, a hagyományos családi értékek mellett kiálló vezetőjét látják Vlagyimir Putyinban, míg a baloldaliak az orosz elnökben titkon megbúvó szocialistát. A Kreml ezekre az érzésekre érthetően rájátszik, így a Die Linke szavazói a világot irányító pénzügyi csoportoknak kesztyűt dobó alternatívával, míg az AfD hívei az Amerikával szembeszegülő, a szuverenitás védő erővel azonosítják Moszkvát.
De ezen a két táboron kívül is sokan vannak a nyugati társadalmakban, így Németországban is olyanok, akik az oly vágyott rend megtestesítőjeként tekintenek Putyinra. S sokszor a valósággal sem törődve az látják bele, amit ők szeretnének. Így a járványügyi szigorítások ellen Putyin portréival és orosz zászlókkal tüntetőket egyáltalán nem zavarja, hogy Oroszországban hasonló karantént vezettek be tavasszal. Mások a többpólusú világ híveiként az Amerikával szembeni egyensúlyt keresve választják inkább Oroszországot, mint Kínát. S ott vannak még a háborút megélt idősek, akik úgy gondolják, hogy az újra megerősödő Oroszországgal nem árt jóban lenni. A nyugati média az információs térben megerősödő oroszellenességgel, Moszkva lejáratásával részben épp a saját társadalmaiban lévő szimpátiát igyekszik semlegesíteni. Egyelőre nem túl nagy sikerrel, hiszen a nyugati társadalmakban Putyin sokkal népszerűbb, mint a politikai elitek köreiben.
