A Der Spiegel sztárjának, Claas Relotiusnak a cikkhamisító botránya kikezdte a szeriőz sajtót és a riport műfaját is, de a német olvasók kitartanak.
Megérzés volt, hogy a kolléga sztorija valahogy nem stimmel – írta tavaly decemberben a németországi Der Spiegel hetilap újságírója, Juan Moreno arról, hogyan buktatta le munkatársát, Claas Relotius sztárújságírót, aki díjnyertes riportjaiban fikciós történeteket írt meg.
A tekintélyes lap éppen egy éve önként állt nyilvánosság elé, és fedte fel, hogy az exkluzív sztorijait lebilincselő stílusban tálaló, 19 szakmai elismerést besöprő Relotius meghamisított cikkeket publikált a lapban. A történtek nemcsak a 700 ezres példányszámú újság renoméját, hanem a németországi szeriőz újságírást is kikezdte. A Der Spiegel hónapokon át tartó belső vizsgálatot indított, majd a teljes jelentést közzétette. Moreno pedig könyvet írt a történtek hátteréről (Juan Moreno: Tausend Zeilen Lüge. Das System Relotius und der deutsche Journalismus, Rowohlt, 2019).
Moreno tavaly ősszel Mexikó poros útjait járta, az Egyesült Államok felé tartó egyik bevándorlókaravánt követte már hetek óta. Ott érte a hír, hogy a lap Relotiust – a 30-as éveiben járó újságíró-nemzedék ünnepelt alakját, akinek lába előtt hevert az ország – Amerikába küldte, hogy próbáljon kapcsolatba lépni a migránsok feltartóztatására szerveződött önkéntes félkatonai szervezetekkel.
A két újságíró sztorijából állt össze az izgalmas riport. A spanyol szülők gyermekeként Németországban felnőtt, a Der Spiegelnek külsősként dolgozó Morenónak azonban a betördelt cikket átolvasva feltűnt, hogy a két anyagot összedolgozó Relotius írásában apró, különös valószínűtlenségek vannak. Olyanok, mint hogy miközben az amerikai újságírók képtelenek voltak szóra bírni az amerikai önkéntes határőröket, Relotiusnak ez nagyon hamar sikerült, sőt egyikük valószínűtlennek tetsző bűncselekmények elkövetéséről mesélt neki.
Miután a cikket ketten jegyezték, Moreno az észrevételeit ugyan finoman jelezte feletteseinek, ám lepattant róluk. Azt kapta tőlük, amit – a felvetései továbbítása után – Relotiustól: féltékeny és irigy a nála bő tíz évvel fiatalabb kollégára.
Moreno a hangnemet azzal magyarázta, hogy egyszerűen nem fért bele a szerkesztőkben kialakult Relotius-képbe, hogy manipulálhatja a cikkeit. Furcsán hangozhat: noha Relotius és Moreno évek óta dolgozott a lapnak, sosem találkoztak (előbbi a szerkesztőségnek is otthont adó Hamburgban él, utóbbi Berlinben).
Könnyen lehet, hogy ezért tudott távolságtartással viszonyulni a szerkesztőségben fél istenként tisztelt kollégához. Moreno azért került nehéz helyzetbe, mert újságírót hamisítással vádolni azt jelenti, mint bírót korrupcióval. A vádló vagy a megvádolt elbukik. A lapvezetőknél egyértelműen Relotius állt nyerésre: a cikkek tényszerűségének ellenőrzését végző 80 fős dokumentumrészleg sem szúrt ki hibát – egyébként korábban sem találtak érdemi pontatlanságot –, és Relotius „bizonyítékként” felmutatott hamisított e-mailjeit és lopott fotóját is „megették”.
Az egyre több gyanús jel miatt Moreno végül a saját költségén eredt Relotius sztorijának nyomába az Egyesült Államokban. Így derül ki, hogy a sztárkolléga sosem találkozott az idézett határőrökkel (ezt videóban maguk mondták el neki), de más történetek valótlanságára is fényt derített.
Relotius egy darabig még ekkor is tagadott, ám egy éjjel összeomlott. A vizsgálatba bevont bizalmasának végül beismerte: a határőrökről írt történet kitaláció, és több más exkluzívként tálalt riportban leírtak egy része is a képzelet szüleménye. Az újságnál független testület alakult a vizsgálat lefolytatására. A jelentés szerint Relotius olyan precízen és profin hamisított – máskor is gyártott „bizonyítékokat” –, hogy az senkinek sem tűnt fel.
Belebukott a botrányba a tényellenőrző részleg főnöke és Relotius közvetlen felettese, a társadalomrovat vezetője is. A színvonalas riportjairól és tényfeltárásairól ismert Der Spiegelnél – a lap mutatta be az osztrák Heinz-Christian Strache volt alkancellár bukását okozó ibizai történéseket is – a biztonsági és ellenőrző rendszert tovább szigorították, és új szakmai kódexet is készítettek.
A jelentés számos tanulsággal szolgált. Eszerint azért is siklottak át kollégái is Relotius utólag már gyanúsan jól és drámaian kanyarodó sztorijain, mert az újságírótársak is briliáns készségű riporternek tartották. Elfogadták, hogy azért annyira zseniálisak a riportjai, mert elkönyvelték, hogy egyszerűen jobb újságíró, mint ők. Emellett csak külföldi történeteket írt meg, egyedül dolgozott és sosem engedte lefordítani a cikkeit angol nyelvre. Ráadásul – írják – az olykor szépirodalmi eszközökkel is operáló riport műfaja könnyen tesz lehetővé kis hamisításokat. Emellett az elnyert díjak terhe, a társadalomrovat speciális viszonyai és a hibák (nem) kezelése egyaránt szerepet játszott abban, hogy évekig feltűnés nélkül manipulálhatta a sztorijait.
A nyomtatott Der Spiegel rendszeres olvasójaként számomra a legérdekesebb megállapítás a riport műfaját ért finom kritika. Ezek ugyanis a német lapokban gyakran filmszerűen elmesélt történetek. A szerkesztők az aprólékosan megtervezett cselekményhez gyakran a filmekhez hasonló módon válogatják a szereplőket.
A rovatvezető a Relotius bukását okozó cikk esetében is konkrét elvárásokat fogalmazott meg. „Nőt és gyermeket keresünk, aki új és szabad élet reményében az Egyesült Államokban akar élni.” Relotiusnak is tipizált önkéntes fegyveres őrt kellett (volna) találnia. Olyat, aki „természetesen Trump-szavazó”, örvendett az elnök mexikói határra álmodott kerítésének, és eltökélt, hogy Obelixként védheti az országot a menekültek elől. „Ha megtaláljátok a megfelelő embereket, az az év sztorija lesz” – írta a riportereknek az azóta távozott rovatvezető.
A botrány hozadéka az is, hogy a sajtóban, szakmai körökben és iskolákban is élénk vita bontakozott ki a fenti, Németországban bevett riportformáról. Ezek leginkább akörül összpontosultak, hogy lehet-e több valódi szereplőt egyetlen „konstruált” alakban ötvözni, vagy több nap, sőt hét történéseit egyetlen nap lefolyásaként bemutatni; esetleg a sztoriba nem passzoló történéseket elhagyni, netalán hiányzó elemekkel kiegészíteni.
Egyre kevesebben bíznak Magyarországon a sajtóban | Magyar Hang
A Magyar Hang is szerepel az Oxfordi Egyetem most kiadott, a globális sajtófogyasztási szokásokat és trendeket elemző felmérésében.
A négygyermekes, 45 éves Juan Moreno státuszán a történtek és a csaló újságíró leleplezése nem változtatott: továbbra is szabadúszó, aki külsősként – már tizenkét éve – állandó szerzője a Der Spiegelnek. Könyve megjelenése után egy interjúban nem titkolta: mély nyomokat hagyott benne, amiért kezdetben nem hittek neki. Relotius leleplezéséért májusban kiérdemelte a különleges oknyomozói teljesítményért járó Leuchtturm (világítótorony) díjat.
Relotiusról a botrány óta nagyon keveset tudni. Azt azonban igen, hogy a díjait visszaadta, és kezeléseken vett részt.
Kétségtelen: az, hogy a Der Spiegel önként fedte fel a történteket, és önvizsgálatot indított, majd lépett az általa sem tagadott hibák javítása érdekében, a presztízsveszteség csökkentésére mindenképpen alkalmasnak bizonyult. A cikkhamisítás azonban ráégett a teljes német sajtóra is, és nem csak azért, mert Relotius korábban több tekintélyes lapnak – Süddeutsche Zeitung, Die Zeit, Cicero – is adott le cikkeket; Moreno tudomása szerint a hamisító nem is akar visszatérni a pályára a sajtónak okozott károk miatt.
Ráadásul egyebek mellett a migráció kezelése miatt sok – olykor nem alaptalan – kritikát kapó szeriőz sajtót kikezdő kritikusok is igazolva látták érveiket. Az olvasói fogadtatásról a közösségi oldal hozzászólásai mellett a példányszámok a leginkább árulkodók.
Nem mondható viszont, hogy a botrány a mélybe taszította a Der Spiegel eladásait, sőt! Az ügy kirobbanása után 2019 első negyedévében – 2018 utolsó negyedévéhez képest (713 ezer) – valamivel kevesebb fogyott belőle (701 ezer). Ám aztán nemhogy visszaerősödött, de 2019 harmadik negyedévében már átlagosan 719 ezer példány kelt el a lapból hetente (egyébként a Stern 466 ezer, míg a Focus 364 ezres heti példányszámnál tart).
A Spiegel-affér
Nem ez az első nagy botránya az 1947-ben alapított hamburgi lapnak. A Der Spiegel 1962 októberében titkos katonai iratokat közölt azzal a következtetéssel, hogy az NSZK és a NATO nem tudna megállítani egy esetleges szovjet támadást.
A történtek miatt az akkori védelmi miniszter, Franz Josef Strauss elrendelte az alapító kiadó és főszerkesztő Rudolf Augstein és más munkatársak, köztük a cikk szerzője, Conrad Ahlers letartóztatását hazaárulás vádja miatt. Utcai tüntetések voltak szerte az országban, az emberek a sajtószabadság elleni támadásként élték meg a történteket. Augstein 103 nap után szabadult. Az ügy azonban elhasalt a bíróságon, Strauss kénytelen volt távozni a politikából. Általános vélekedés szerint akkor alapozódott meg – a számos kritika ellenére is – a lap máig élő nimbusza. A Der Spiegel legmagasabb példányszámát – több mint 1,2 millió értékesített példány – a német egyesítés után, 1991-ben érte el.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
